függöseg

en függök. függök vasköteleken, erzelmeken, a munkamtol es a bankkartyamtol. függök az oramtol, a buszomtol, a cipömtöl, függök a fogkefemtöl es a tükrömtöl. en függöseggel vagyok atitatva, mint egy faklya, amit ejszaka kintfelejtettek es az esö elmosta belöle a benzint es megis tele van. tele van es megsem eg. függök a tollamtol, amit egy eve egy tanfolyamon kaptam es meg mindig ir. függök a kepernyötöl es függök különbözö falakon. a falon függök az apamnal a tükör mellett, a hütöszekrenyen egy exbaratnal, s most mar be is pakoltak engem, valahol norvegiaban. ott nem függök, ott lapulok, egy fenykep formajaban egy jamie oliver szakacskönyv es a nagy ho-ho-horgasz között. jo is igy. kell a fenenek a függöseg. de ez nem fontos. most csak legszivesebben lefeküdnek valahova es elfujnam a felhöket. mert azok is függnek. itt a fejem fölött, csak ne zuhogna belölük folyton az esö. egeszen kikeszit es meg az aramszolgaltato is ki akarja szerelni az aramot. szomoru, hogy aramtol függök. pedig annak nincs szaga, nincs szine – röhejes modern isten ez.

anas dulces avagy dél-amerikai édesannák

furcsa, hogy tényleg van ez, hogy dél-amerikai szappanoperak világában vagyok, hogy natalia-oreirok es paula-és-paulinák igazán léteznek es nők, akik házakban élnek és szőnyegeket porszivoznak, amihez semmi közük, csak az, hogy pénzt csinálnak vele, amit a paraguayi dzsungelbe hazaküldenek western unionnal, abban a hiszemben, hogy jól csinálták, hogy elmentek a forró dzsungelból a hatalmas városba. izzadva súrolnak tányérokat, mosolyognak, mert valahogy hozzátartoznak a házhoz, az urak etetik őket, mint a macskát, aki odacsapódik és, ha jól viselkedik kap kimenőt, csak ne túl sokáig. Karácsony másnapján már jöjjön dolgozni, mert a tisztaságot mindenki szereti, de hogy hogyan kell csinálni a tisztaságot azt senki nem tudja rajtuk kívül. ha valami van, ha eltűnik egy karkötő, egy cipő, egy nyaklánc, akkor senki sem mondja, hogy ők lopták el. mindenki viszont gondolja és titkon lesik az ujjaikait, hogy hova dugják, a zsebeiket, hogy mi van bennük, a ruhájukat, hogy hirtelen új-e. ezek édes annák, anas dulces, csak éppen most itt. ezen a nagy kontinensen, ahol úgy volt az arany arany, mint nálunk az alma a fán, hogy a kakaó és a szép, fiatal emberek voltak az istenek eledele addig, amíg hajókon jöttek a nagy vízen a mohó emberek és puskákkal egy ismeretlen értékrendet teremtettek. azaz: pusztítottak. és a nők még mindig súrolnak, pedig a nagyvárosban ugyanolyan forróság van, mint a dzsungelben és a nagyvárosban is ugyanúgy megerőszakolják a nőket, mint odahaza. csak az álmaikat váltották ki hosszú, rögös buszutakon, esős évszakokban és szárazokban, de a nagyváros nem álom, csak kábulat. az életük itt még időt és erőt sem hagy nekik arra, hogy egy pillanatra is felmérjék a saját helyzetüket. ezek a dél-amerikai édesannák.

Anyák napi ajándék

Kinéz az ember és a tulipánok már elhervadtak. Fekszenek a fűben az elszáradt szirmok és gondolnék valamire, ha nem esne éppen az eső. Ez az eső, ni, ami itt kopog az ablakomon és az utolsó szirmokat is leverte.

Azt mondják, anyák napja. Én az anyámnak csak lehullott szirmot ajándékozhatok vagy égő papírt, netán füstöt vagy egy gondolatot. Egy szép gondolatot gondolok majd a tiszteletére. Mindig az álmaimra gondolok, ha anyámra gondolok. Arra a kettőre. Arra, amikor boszorkány volt, nagy sztk-keretes szemüveggel, úgy nézett engem csöndben, aztán hahotázva. Engem, ijedt gyereket. Hogy majd ő most jól megfőz, mondta, felkapott, se szaladni, se ordítani nem tudtam. A nővérem viszont néha, ha az álmom hosszú volt, próbált megmenteni. De két válla volt anyámnak, hát felkapta őt is és így cammogott velünk komótosan - és iszonyú erősen - a gőzölgő bogrács felé. Szar egy álom volt, mert másnap reggel anyám ott állt a konyhába és azt se tudta, hogy boszorkány volt. Aztán egyszer csak meghalt. Most már nem álmomban, hanem a valóságban. 

Akkor rosszabb álmaim lettek. Vörös szörnyekkel, mert addig sosem aludtam egyedül egy kiépített padlásszobában, amin az ablak a fekete égre nézett. Vörös szörnyek és pirosszemü, nagyfogú nyulak, az ilyene ablakookon másznak be. Az is egy mesefilm miatt volt. A nyúl, hogy vörös volt a szeme és én féltem tőle. És mindig újra és újra néztem a mesefilmet, hogy tudjam félek-e még vagy talán már túlvagyok rajta. Aztán mindig jobban féltem. Sosem féltem kevésbé. Egyszer abbahagytam és nem néztem többé a mesefilmet, mert megokosodtam.

Nekem anyám adott, aztán elvett. Először odaadta magát, aztán elfáradt és újra elvette magát. És most akkor itt ülök és mindenki mondja, anyák napja. És én meg a másik álmomra gondolok, amelyiket már egy ágyban pincében álmodtam. Felnőtt vagyok, egy zsúfolt kávézóban ülök. Nem is. A teraszon ülök, a kávézó teraszán. Öregvágású pincérek szolgálnak fel. Kávét, de nagyon kapkodnak, sok a vendég, a korlátnál áll a következő tömeg és lesi, hogy mikor végeznek már a vendégek. Nekem várnom kell, pedig egyedül vagyok egy asztalnál, ahol ketten is elférnének. Engem néznek a pincérek, a vendégek. Viszont várnom kell, mert anyámmal van találkám. Tényleg. Olyan igazán találkozni fogok vele, hogy érezm az ujjaimban, érzem az ereimben, a bőröm alatt. Olyan izgatott vagyok, de késik. És késik és én felállok, hogy megnézzem, nem jön-e a hátam mögött csak nem látom, erre kitol az embertömeg a terasz egyik oldalán és látom, anyám jön be a másik oldalon. Aztán felkeltem és lihegtem. Akkor először csíptem meg magam egy álom után. És fájt, sajnos fájt és ezt az érzést éreztem az ujjaimban, az ereimben, a bőröm alatt és annyira dühös voltam, mert még sosem beszéltem anyámmal álmomban, mióta elvette magát tőlem és most is lecsúsztam róla. Ezért vagyok mindig bajban anyák napjával. Hogy hát nekem egyszerű, mert nekem nincs, ezért nem is kell semmit csinálnom. Kicsit talán gondolni rá, hogy volt egyszer és ezért vagyok én is. Reggelit nem csinálok neki, képeslapot nem küldök, virágcsokrot nem szedek. Majd legfeljebb megeszi egy gondolatomat, megkapja a füstömet és elfújja a virágszirmaimat. Boldog anyák napját.

Augsburg

Augsburg először 

 

Már voltam itt egyszer Augsburgban. Akkor is hideg volt, szürke, egy vékony téli kabát volt rajtam. Pepitamintás, könnyű szövet, a bélése szakadt. Az ég szürke volt, nem repült egyetlen madár sem a macskaköves főtér fölött és mit először eltévedtünk. C. kabátot sem hozott, mert otthon sütött a nap és képtelenségnek tűnt, hogy máshol más idő lehet. Végre találtunk egy parkolóhelyet, leraktuk a kocsit és elindultunk, hogy megtaláljuk az épületet. Csak az utcát tudtuk és, hogy valahol a belvárosban kell, hogy legyen. A járókelők a mi GPS-ünk. De lassú útbaigazítók, pontatlanok, tudatlanok. Elkezdtünk szitkozódni és az idő egyre csak múlt, mi sehol, nem ott, ahova meg voltunk hívva. Valószerűtlenül logikátlan városnak tűnt, hideg, néma, mozdulatlan építkezésekkel, amik rendetlenné tették, emberekkel, akik kapucnik alatt bújtak el és sötét árnyként siettek céljaik felé. Köd és hideg. Semmit nem láttunk Augsburgból, de egyszer csak rábukkantunk az épületre, átvettem egy háromszínű csokrot és egy oklevelet, ittam egy pohár almalevet - még haza is kellett vezetnem - és ettem egy lazacos szendvicset. Valaki autogramot kért tőlem és én jobban izgultam, mint az a nő és nem tudtam, hogyan adjak én autogramot, végül valamit beleírtam a legelső oldalra, szokatlan módon odafirkantottam a nevemet és utána hülyének éreztem magam. Aztán visszasétáltunk az egészen sötét ködben az autóhoz, vacogtunk és azt gondoltuk, hogy ez a világ leghidegebb városa. Sosem jövünk vissza, hacsak nem kapok megint egy díjat.

Augsburg másodszor

 

És kaptam megint egy díjat és most is itt vagyok és most minden egészen más. A belvárosban napsütés és épületek váltakoznak, bár a macskaköves utcák fölött most sem repülnek madarak. Helyette nénik ülnek ott, műanyagpohárral a kezükben és zacskóba csomagolt ruha a párnájuk és a sok szoknya és énekelnek a pénznek, csalogatják, hogy ugorjon a pohárba. Nagyon szépen énekelnek, megtöltik az egész várost. Ha az egyik utcából kiérsz, a másikban egy másik fejkendős asszony vagy lány folytatja az éneket, senki sem menekülhet. Senki sem dob pénzt a pohárba - azt hiszem az a szép, szomorú ének inkább ijesztő, mint bármi más. 

És van karácsonyi vásár is, óriási-hosszú virslikkel, kilógnak a zsemléből kétoldalt, mint egy bot. És van forralt bor és édes, pirított mandula fahéjjal és vannak fiatalok csoportokban, magányos őrültek a forralt boros stand pultjának dőlve és vannak oroszok és olaszok és biztonsági őrök sárga fényvisszverős csíkos sötétkék kabátokban - de gyerekek, azok nincsenek.

Most egy másik épületbe kellett menni. Megint hideg volt, sötét és mi egy belső udvaron tévedtünk egy ajtóból a másikba és egyik mögött sem az a terem volt, amelyiket kerestük. Aztán egy járókelő - egy jó GPS - útbaigazított minket. Utolsó pillanatban érkeztünk ismét, én berohantam a mosdóba, hogy a levegyem a nadrágot és felvegyem a ruhához a harisnyát. Aztán fotók. Kérem álljon így, kérem álljon úgy, kérem nézzen hátra, tartsa a csokrot, tartsa a könyvet, tartsa az oklevelet, tegye le, kicsit összébb. És villám, villám, villám. Hosszú beszédek a szép teremben. Barokk-terem, kétoldalt köralakú kályhák, nagyon szépek, fehérek. A lány 19 éves, aki énekel, de egy operaénekes lakik a torkában és a melleiben. A politikus, aki beszédet tart BMW-t vezet, csipogós kulcsa van és nagy kulcscsomója, nem lehet kihozni a nyugalmából és a kézfogása meleg és száraz. Az enyém hideg, olyan hideg és cseppekben ül ki a tenyeremre az izgalom. Aztán én is felolvasok. Azt gondolom, jól olvasok, ha most látna egy rendező felkérne, hogy játsszak a színdarabjában, mert kellemes a hangom és lehet vele játszani. Ezt gondolom, amikor a szavaimat olvasom a mikrofonokba, amelyek kétoldalról az arcomnak szegeződnek, aztán feltekintek és a tekintetem megakad egy idős nőn. Az első sorban ül és mereven néz engem és én hirtelen megijedek, mert a haláról olvasok és a templomról és az egyházról és látom a néni arcán, hogy minden ráncban ott ül már neki egy darab halál és hirtelen abba akartam hagyni, nehogy a nénit megbántsam. Persze nem hagytam abba, csak megakadtam egy pillanatra. Aztán végül azt mondtam "danke" és az emberek megtapsoltak. 

Most sok bort ittam és sok szendvicset ettem, de a lazacos már elfogyott, úgyhogy sonkásat és tojásost. És az emberek jöttek, gratuláltak, örültek, hogy olyan szépen olvastam és hogy a téma ellenére még nevetni is lehetett olykor a szövegen. Igen, mondtam és elmeséltem, hogy ki vagyok és honnan jöttem és, hogy én magyar vagyok, tudják, Dél-Magyarországról, de, hogy én már nem tudom, minek nevezzem magamat, mert nem szeretem a mentalitást, amit otthagytam Magyarországon és, hogy nem tudom, kell-e nekem még arról beszélnem ki vagyok és honnan jöttem. Nincsen megjelent könyvem sem. Nem élek az írásaimból és én ennek nagyon örülök, mert olyan vagyok, mint mindenki más. Mint az utcaseprő és a pincérnő - mert az írónők és írók az egyik legunalmasabb népség. És én nem vagyok unalmas. Aztán elköszöntünk és forralt bort ittunk C.-vel a karácsonyi vásárban, három különböző standnál. És tényleg elkezdett hullani a hó, mintha küldte volna valaki, hogy csodálkozzunk. Csodálkoztunk és kart karba öltve mentünk végig a városon. Az éneklő nénik már hazamentek, az utcán csak "Wurstot" harapdáló, részeg karácsonyi vásáros vendégek sétáltak céltalanul és egy kicsit összecsípték a szemüket, mert a hó egyszer csak előlről jött és többé nem fölülről. 

Hotelszobát is kaptunk első éjszaka. Olyan szépet, az ötödik emeleten. Volt neki parkettája és szaunaszaga, pedig a szállodában nincsen szauna. A fürdőszobában meg olyan szag volt, mint anno a M.-éknél, a pótcsaládnál és akkor kicsit megijedtem, hogy ez a szag nem tetszik és jó lenne, ha nem lenne. Volt egy kanapé is a szobában, C. rögtön teleszórta matéval és két ablak is volt és az egyik előtt egy nagy íróasztal és azt gondoltam, hogy nahát, így is lehet élni. A kabátom most dunyha volt és megvarrtam a bélését. De vettem egy másikat is. Gyapjúból, kapucnival, feketét, fehér pontokkal, sokba került - kicsit lelkiismeretfurdalásom van.

Augsburg harmadszor

És ma este megint írónőt játszom. A nevem - különben helytelenül írva - szórólapokon áll. Négyszer: Egyszer pirosan, egyszer átlagosan és kétszer kövéren szedve - mindig rosszul. Kicsit idegesít, mert, ha az ember egyetlen egyszer odanéz rendesen, akkor látja, hogy az "s" mögött ott van még egy "z". Nem tragédia, csak bosszant a közömbösség, a felületesség, ahogy emberek olvasnak. Szóval, ma is írónőt játszom és örülök, mert megfizetik az előadást és így meg tudom bocsátani, hogy áttettek egy egyágyas szobába, ahol a fürdőszoba úgy néz ki, mint egy nagy műanyagdoboz - a hajam, ha bemegyek a szélrózsa minden irányába égnek áll, ill. az arcomra tapad, fuj - és, hogy nincsen parketta és szaunaszag, hanem szürke szőnyeg és fingszag. 

Két könyvet kellett volna elolvasnom, senki sem mondta, hogy ki a két másik író. Csak tegnapelőtt tudtam meg: Két író, akinek wikipédiában cikke van több nyelven és a díjlistájuk hosszabb, mint az én életrajzom. Egy könyvet sikerült elolvasnom - nem az én műfajom. A másikat elkezdtem. Önéletrajzi, naplószerű, egy nőről szól, aki egy kis, svájci hegyifaluba költözik, ahol újlatin nyelvet beszélnek. Ez már tetszik, bár olyan, mint egy hosszú riport. Néha fellengzős. De az nem baj. Egy kocsmában olvastam tegnap, jó bort ittam, ettem is egy jót, dőzsöltem és közben az öreg bácsit néztem, aki az L-alakú pult másik oldalán ült. Kalapban, kabátban. Csütörtökön 70 éves lesz - "Schnapszahl", snapszszám, mondta és fogta a kövér borospohár vékony lábát. Hosszú ujjai voltak, hosszú körmei és egy gyűrű a bal kezén, mégis egy 46 éves "lányról" beszélt - a lány megakarja ajándékozni, de az öreg nem akarja. Morog - a pultoslány megdorgálja. Furcsa. Magamra gondolok, hogy én is egy ilyen pultoslány vagyok és én nem vagyok barátja egyetlen vendégnek sem. De a másik oldalról, ha vendég vagyok azt érzem, mégiscsak barátok a pultosok, mert kapok sütit, meghívnak egy "Pfeffi"-re (valami rikítózöld mentolos rövid) és útbaigazítanak, hogy rendesen hazataláljak. Micsoda álvilág. Sajnálom az öreget, mert ezek nem a barátai és én is inkább fizetek gyorsan, hogy még éjfél előtt visszaérjek a hotelszobába.

Kék láng

az ember kezdetben csak dobogó szív
az voltál te is mikor először láttalak
a motor már beindult útra még nem kelünk
mióta megjelentél
nem értem miért nem vártalak

sok terhet kell cipelnem mostanában
dobozokat fölösleget és egy új életet
amit már jobban megérzek mint egy leletet
és nem gondolkozom
reggelig mégis hogyan jöhetett

pont most pont ő pont így
ennyire egészen ilyen picikén
mint ahogy összeáll oxigénnal a kén
hogy égig érjen ha minden más lesz

egész más mert az égig ér

Akvárium

Nem tudnám megmondani, hol kezdődött.
Egy vonaton ért véget, amire rengeteg cuccal szálltunk fel. Én, és még valaki. Nem tudnám megmondani. Azt sem, hogy hová tűnt aztán, ha ott volt előtte egyáltalán. Utazott velünk egy akvárium is, amiben több furcsa lény (például vizikaticák) között egy kígyóféle is élt.
Aztán elindultam, kerestem az illetőt, akivel felszálltam, ennyi csomaggal mégsem érkezhettem egyedül. Csatlakozott hozzám egy arab férfi, aki alapvetően az élet értelméről értekezett hosszasan, majd leült az én hátizsákjaimmal (vagy a mi bőröndjeinkkel) telepakolt zöld műbőr személyvonati üléssel szemben - ide jutottam ismét -, ahol telefonon folytatta nagy felfedezéseinek átadását. Szerintem a fiával beszélt. Tökéletes magyarsággal. Nem ültem le mellé, mert valahova, valakihez vagy egyszerűen valamilyen megmagyarázhatatlan belső kényszertől vezérelve, át akartam költözni a vonat másik végébe. Felmértem viszont, hogy egyedül nem boldogulok ennyi csomaggal és egy akváriummal - lévén, hogy kismama vagyok. Gondoltam, majd az út végén visszajövök és megkérem, segítsen. Addigra hátha a telefonálást is abbahagyja. Közben feltűnt, hogy az egyik megállónál csupa nagyon kedves, magyarul remekül beszélő arab szállt fel. Elgondolkodtam, vajon mást zavarna-e, hogy ő az egyetlen fehér ember a kocsiban és, hogy vajon engem zavar-e? Büszkén konstatáltam, hogy a legkevésbé sem, majd leléptem. Távozóban még intettem a telefonáló arab barátomnak, ő visszaintett V-betűt formálva telefont tartó kezének két ujjából, és elhagytam a vagont.
Rengeteg kocsin, furcsa elosztású wc-ken, bennük hajat szárító vagy sminkelő nőkön mentem keresztül, míg végül egy tágas légterű kocsiba értem. Nem tudom, hogy itt találkoztam-e azzal, akit kerestem, vagy csak jól esett ülni végre. Közben a vonat nagyokat fékezett és elkezdett felém lejteni. Eszembe jutott az akvárium és aggódni kezdtem. De rögtön meg is világosodtam: ha lejt a vonat, előbb-utóbb úgyis ide kerül az összes tartalmával együtt. Szóval vártam.
Mikor végiggondoltam a dolgot, elfogott a kétségbeesés. Elképzeltem, ahogy éppen erre felé csorognak a sekély vízben a lényeim, megakadnak a furcsa elosztású wc-k zegzugaiban, rájuk lépnek a hajszárító nők vagy a folyosókon helyükre igyekvők.

A kép forrása

Aztán félhomály lett mindenhol. Csak a velem szemben lévő, egészen széles üvegfalból szűrődött keresztül a fény, én a fallal szemben ültem: hogy lehet, hogy ezt eddig nem vettem észre?
Az üveg mögötti rész fokozatosan telt meg vízzel.
És egyszerre oda lett az akváriumom, hatalmasan, benne az összes lényem, megtaposva, mozdulatlanul, lebegve, holtan, míg mások, egészen újak is - szürke halak piros uszonyokkal, bőröndök és fakanalak - éltek és úsztak.
A kígyó bőrét talpnyomok sértették fel. Küzdött egy darabig, aztán csak lebegett, apró csillámokként hámlottak le róla pikkelyei.
Én pedig ültem dermedten, szomorúan és elvarázsolva, egy vonatnyi akvárium falával szemben, egyedül, a másik oldalon, miközben kívülről, ha úgy vesszük, én magam is egy ki tudja, hova tartó, robogó akvárium része voltam, és magam is akvárium vagyok mindvégig. 

Őszben az óda

Ez most nem olyan klasszikus óda,
ahogy azt az ember képzeli,
mert nekem fogalmam sincs sem versformáról,
sem ütemről,
csak tetszik nekem ez a szó.
Óda.
És tetszik nekem az ősz.
Barna.
És tetszik nekem, hogy ez a két szó -
ősz és óda -
olyan szépen össze tud fonódni.
Mint egy kalács. Aztán megkelnek.
És ez szép a szemnek és szép a gondolatnak.

És, mert ma észrevettem,
hogy a dió hullik a fáról és gurul a kapuba,
ezért azt gondoltam, hogy pont egy ilyen napon,
amikor a hegyek mögött felhők és napsugarak tolják félre egymást az útból,
pont egy ilyen napon minden valamire való szerzőnek illik ódát írnia.
És én, ha nem is tudom, mi az óda, tudom azért, mi az illem.

És az ősz is azt akarta, hogy gondoljak rá, mert
ma féleszű diót találtam.
Meg épeszűt is, de az nem volt olyan érdekes.
Mégis mindkettőt lefényképeztem.
Szintén az illem kedvéért.

És azért is, mert az ember sosem tudja,
hogy holnap majd mi fog tetszeni.

 A féleszű vagy az épeszű.
A teljesen esztelen.
A szép vagy a ronda.

A kutya vagy a macska.
Talán a tej.
Talán a kartondoboza.




Megkelnek, mint az őszben az óda.