Akvárium

Nem tudnám megmondani, hol kezdődött.
Egy vonaton ért véget, amire rengeteg cuccal szálltunk fel. Én, és még valaki. Nem tudnám megmondani. Azt sem, hogy hová tűnt aztán, ha ott volt előtte egyáltalán. Utazott velünk egy akvárium is, amiben több furcsa lény (például vizikaticák) között egy kígyóféle is élt.
Aztán elindultam, kerestem az illetőt, akivel felszálltam, ennyi csomaggal mégsem érkezhettem egyedül. Csatlakozott hozzám egy arab férfi, aki alapvetően az élet értelméről értekezett hosszasan, majd leült az én hátizsákjaimmal (vagy a mi bőröndjeinkkel) telepakolt zöld műbőr személyvonati üléssel szemben - ide jutottam ismét -, ahol telefonon folytatta nagy felfedezéseinek átadását. Szerintem a fiával beszélt. Tökéletes magyarsággal. Nem ültem le mellé, mert valahova, valakihez vagy egyszerűen valamilyen megmagyarázhatatlan belső kényszertől vezérelve, át akartam költözni a vonat másik végébe. Felmértem viszont, hogy egyedül nem boldogulok ennyi csomaggal és egy akváriummal - lévén, hogy kismama vagyok. Gondoltam, majd az út végén visszajövök és megkérem, segítsen. Addigra hátha a telefonálást is abbahagyja. Közben feltűnt, hogy az egyik megállónál csupa nagyon kedves, magyarul remekül beszélő arab szállt fel. Elgondolkodtam, vajon mást zavarna-e, hogy ő az egyetlen fehér ember a kocsiban és, hogy vajon engem zavar-e? Büszkén konstatáltam, hogy a legkevésbé sem, majd leléptem. Távozóban még intettem a telefonáló arab barátomnak, ő visszaintett V-betűt formálva telefont tartó kezének két ujjából, és elhagytam a vagont.
Rengeteg kocsin, furcsa elosztású wc-ken, bennük hajat szárító vagy sminkelő nőkön mentem keresztül, míg végül egy tágas légterű kocsiba értem. Nem tudom, hogy itt találkoztam-e azzal, akit kerestem, vagy csak jól esett ülni végre. Közben a vonat nagyokat fékezett és elkezdett felém lejteni. Eszembe jutott az akvárium és aggódni kezdtem. De rögtön meg is világosodtam: ha lejt a vonat, előbb-utóbb úgyis ide kerül az összes tartalmával együtt. Szóval vártam.
Mikor végiggondoltam a dolgot, elfogott a kétségbeesés. Elképzeltem, ahogy éppen erre felé csorognak a sekély vízben a lényeim, megakadnak a furcsa elosztású wc-k zegzugaiban, rájuk lépnek a hajszárító nők vagy a folyosókon helyükre igyekvők.

A kép forrása

Aztán félhomály lett mindenhol. Csak a velem szemben lévő, egészen széles üvegfalból szűrődött keresztül a fény, én a fallal szemben ültem: hogy lehet, hogy ezt eddig nem vettem észre?
Az üveg mögötti rész fokozatosan telt meg vízzel.
És egyszerre oda lett az akváriumom, hatalmasan, benne az összes lényem, megtaposva, mozdulatlanul, lebegve, holtan, míg mások, egészen újak is - szürke halak piros uszonyokkal, bőröndök és fakanalak - éltek és úsztak.
A kígyó bőrét talpnyomok sértették fel. Küzdött egy darabig, aztán csak lebegett, apró csillámokként hámlottak le róla pikkelyei.
Én pedig ültem dermedten, szomorúan és elvarázsolva, egy vonatnyi akvárium falával szemben, egyedül, a másik oldalon, miközben kívülről, ha úgy vesszük, én magam is egy ki tudja, hova tartó, robogó akvárium része voltam, és magam is akvárium vagyok mindvégig.