2013. november 27., szerda

Augsburg

Augsburg először 

 

Már voltam itt egyszer Augsburgban. Akkor is hideg volt, szürke, egy vékony téli kabát volt rajtam. Pepitamintás, könnyű szövet, a bélése szakadt. Az ég szürke volt, nem repült egyetlen madár sem a macskaköves főtér fölött és mit először eltévedtünk. C. kabátot sem hozott, mert otthon sütött a nap és képtelenségnek tűnt, hogy máshol más idő lehet. Végre találtunk egy parkolóhelyet, leraktuk a kocsit és elindultunk, hogy megtaláljuk az épületet. Csak az utcát tudtuk és, hogy valahol a belvárosban kell, hogy legyen. A járókelők a mi GPS-ünk. De lassú útbaigazítók, pontatlanok, tudatlanok. Elkezdtünk szitkozódni és az idő egyre csak múlt, mi sehol, nem ott, ahova meg voltunk hívva. Valószerűtlenül logikátlan városnak tűnt, hideg, néma, mozdulatlan építkezésekkel, amik rendetlenné tették, emberekkel, akik kapucnik alatt bújtak el és sötét árnyként siettek céljaik felé. Köd és hideg. Semmit nem láttunk Augsburgból, de egyszer csak rábukkantunk az épületre, átvettem egy háromszínű csokrot és egy oklevelet, ittam egy pohár almalevet - még haza is kellett vezetnem - és ettem egy lazacos szendvicset. Valaki autogramot kért tőlem és én jobban izgultam, mint az a nő és nem tudtam, hogyan adjak én autogramot, végül valamit beleírtam a legelső oldalra, szokatlan módon odafirkantottam a nevemet és utána hülyének éreztem magam. Aztán visszasétáltunk az egészen sötét ködben az autóhoz, vacogtunk és azt gondoltuk, hogy ez a világ leghidegebb városa. Sosem jövünk vissza, hacsak nem kapok megint egy díjat.

Augsburg másodszor

 

És kaptam megint egy díjat és most is itt vagyok és most minden egészen más. A belvárosban napsütés és épületek váltakoznak, bár a macskaköves utcák fölött most sem repülnek madarak. Helyette nénik ülnek ott, műanyagpohárral a kezükben és zacskóba csomagolt ruha a párnájuk és a sok szoknya és énekelnek a pénznek, csalogatják, hogy ugorjon a pohárba. Nagyon szépen énekelnek, megtöltik az egész várost. Ha az egyik utcából kiérsz, a másikban egy másik fejkendős asszony vagy lány folytatja az éneket, senki sem menekülhet. Senki sem dob pénzt a pohárba - azt hiszem az a szép, szomorú ének inkább ijesztő, mint bármi más. 
És van karácsonyi vásár is, óriási-hosszú virslikkel, kilógnak a zsemléből kétoldalt, mint egy bot. És van forralt bor és édes, pirított mandula fahéjjal és vannak fiatalok csoportokban, magányos őrültek a forralt boros stand pultjának dőlve és vannak oroszok és olaszok és biztonsági őrök sárga fényvisszverős csíkos sötétkék kabátokban - de gyerekek, azok nincsenek.

Most egy másik épületbe kellett menni. Megint hideg volt, sötét és mi egy belső udvaron tévedtünk egy ajtóból a másikba és egyik mögött sem az a terem volt, amelyiket kerestük. Aztán egy járókelő - egy jó GPS - útbaigazított minket. Utolsó pillanatban érkeztünk ismét, én berohantam a mosdóba, hogy a levegyem a nadrágot és felvegyem a ruhához a harisnyát. Aztán fotók. Kérem álljon így, kérem álljon úgy, kérem nézzen hátra, tartsa a csokrot, tartsa a könyvet, tartsa az oklevelet, tegye le, kicsit összébb. És villám, villám, villám. Hosszú beszédek a szép teremben. Barokk-terem, kétoldalt köralakú kályhák, nagyon szépek, fehérek. A lány 19 éves, aki énekel, de egy operaénekes lakik a torkában és a melleiben. A politikus, aki beszédet tart BMW-t vezet, csipogós kulcsa van és nagy kulcscsomója, nem lehet kihozni a nyugalmából és a kézfogása meleg és száraz. Az enyém hideg, olyan hideg és cseppekben ül ki a tenyeremre az izgalom. Aztán én is felolvasok. Azt gondolom, jól olvasok, ha most látna egy rendező felkérne, hogy játsszak a színdarabjában, mert kellemes a hangom és lehet vele játszani. Ezt gondolom, amikor a szavaimat olvasom a mikrofonokba, amelyek kétoldalról az arcomnak szegeződnek, aztán feltekintek és a tekintetem megakad egy idős nőn. Az első sorban ül és mereven néz engem és én hirtelen megijedek, mert a haláról olvasok és a templomról és az egyházról és látom a néni arcán, hogy minden ráncban ott ül már neki egy darab halál és hirtelen abba akartam hagyni, nehogy a nénit megbántsam. Persze nem hagytam abba, csak megakadtam egy pillanatra. Aztán végül azt mondtam "danke" és az emberek megtapsoltak. 

Most sok bort ittam és sok szendvicset ettem, de a lazacos már elfogyott, úgyhogy sonkásat és tojásost. És az emberek jöttek, gratuláltak, örültek, hogy olyan szépen olvastam és hogy a téma ellenére még nevetni is lehetett olykor a szövegen. Igen, mondtam és elmeséltem, hogy ki vagyok és honnan jöttem és, hogy én magyar vagyok, tudják, Dél-Magyarországról, de, hogy én már nem tudom, minek nevezzem magamat, mert nem szeretem a mentalitást, amit otthagytam Magyarországon és, hogy nem tudom, kell-e nekem még arról beszélnem ki vagyok és honnan jöttem. Nincsen megjelent könyvem sem. Nem élek az írásaimból és én ennek nagyon örülök, mert olyan vagyok, mint mindenki más. Mint az utcaseprő és a pincérnő - mert az írónők és írók az egyik legunalmasabb népség. És én nem vagyok unalmas. Aztán elköszöntünk és forralt bort ittunk C.-vel a karácsonyi vásárban, három különböző standnál. És tényleg elkezdett hullani a hó, mintha küldte volna valaki, hogy csodálkozzunk. Csodálkoztunk és kart karba öltve mentünk végig a városon. Az éneklő nénik már hazamentek, az utcán csak "Wurstot" harapdáló, részeg karácsonyi vásáros vendégek sétáltak céltalanul és egy kicsit összecsípték a szemüket, mert a hó egyszer csak előlről jött és többé nem fölülről. 

Hotelszobát is kaptunk első éjszaka. Olyan szépet, az ötödik emeleten. Volt neki parkettája és szaunaszaga, pedig a szállodában nincsen szauna. A fürdőszobában meg olyan szag volt, mint anno a M.-éknél, a pótcsaládnál és akkor kicsit megijedtem, hogy ez a szag nem tetszik és jó lenne, ha nem lenne. Volt egy kanapé is a szobában, C. rögtön teleszórta matéval és két ablak is volt és az egyik előtt egy nagy íróasztal és azt gondoltam, hogy nahát, így is lehet élni. A kabátom most dunyha volt és megvarrtam a bélését. De vettem egy másikat is. Gyapjúból, kapucnival, feketét, fehér pontokkal, sokba került - kicsit lelkiismeretfurdalásom van.

Augsburg harmadszor


És ma este megint írónőt játszom. A nevem - különben helytelenül írva - szórólapokon áll. Négyszer: Egyszer pirosan, egyszer átlagosan és kétszer kövéren szedve - mindig rosszul. Kicsit idegesít, mert, ha az ember egyetlen egyszer odanéz rendesen, akkor látja, hogy az "s" mögött ott van még egy "z". Nem tragédia, csak bosszant a közömbösség, a felületesség, ahogy emberek olvasnak. Szóval, ma is írónőt játszom és örülök, mert megfizetik az előadást és így meg tudom bocsátani, hogy áttettek egy egyágyas szobába, ahol a fürdőszoba úgy néz ki, mint egy nagy műanyagdoboz - a hajam, ha bemegyek a szélrózsa minden irányába égnek áll, ill. az arcomra tapad, fuj - és, hogy nincsen parketta és szaunaszag, hanem szürke szőnyeg és fingszag. 

Két könyvet kellett volna elolvasnom, senki sem mondta, hogy ki a két másik író. Csak tegnapelőtt tudtam meg: Két író, akinek wikipédiában cikke van több nyelven és a díjlistájuk hosszabb, mint az én életrajzom. Egy könyvet sikerült elolvasnom - nem az én műfajom. A másikat elkezdtem. Önéletrajzi, naplószerű, egy nőről szól, aki egy kis, svájci hegyifaluba költözik, ahol újlatin nyelvet beszélnek. Ez már tetszik, bár olyan, mint egy hosszú riport. Néha fellengzős. De az nem baj. Egy kocsmában olvastam tegnap, jó bort ittam, ettem is egy jót, dőzsöltem és közben az öreg bácsit néztem, aki az L-alakú pult másik oldalán ült. Kalapban, kabátban. Csütörtökön 70 éves lesz - "Schnapszahl", snapszszám, mondta és fogta a kövér borospohár vékony lábát. Hosszú ujjai voltak, hosszú körmei és egy gyűrű a bal kezén, mégis egy 46 éves "lányról" beszélt - a lány megakarja ajándékozni, de az öreg nem akarja. Morog - a pultoslány megdorgálja. Furcsa. Magamra gondolok, hogy én is egy ilyen pultoslány vagyok és én nem vagyok barátja egyetlen vendégnek sem. De a másik oldalról, ha vendég vagyok azt érzem, mégiscsak barátok a pultosok, mert kapok sütit, meghívnak egy "Pfeffi"-re (valami rikítózöld mentolos rövid) és útbaigazítanak, hogy rendesen hazataláljak. Micsoda álvilág. Sajnálom az öreget, mert ezek nem a barátai és én is inkább fizetek gyorsan, hogy még éjfél előtt visszaérjek a hotelszobába.

2013. november 20., szerda

Kék láng

az ember kezdetben csak dobogó szív
az voltál te is mikor először láttalak
a motor már beindult útra még nem kelünk
mióta megjelentél
nem értem miért nem vártalak

sok terhet kell cipelnem mostanában
dobozokat fölösleget és egy új életet
amit már jobban megérzek mint egy leletet
és nem gondolkozom
reggelig mégis hogyan jöhetett

pont most pont ő pont így
ennyire egészen ilyen picikén
mint ahogy összeáll oxigénnal a kén
hogy égig érjen ha minden más lesz

egész más mert az égig ér

2013. november 10., vasárnap

Akvárium


Nem tudnám megmondani, hol kezdődött.
Egy vonaton ért véget, amire rengeteg cuccal szálltunk fel. Én, és még valaki. Nem tudnám megmondani. Azt sem, hogy hová tűnt aztán, ha ott volt előtte egyáltalán. Utazott velünk egy akvárium is, amiben több furcsa lény (például vizikaticák) között egy kígyóféle is élt.
Aztán elindultam, kerestem az illetőt, akivel felszálltam, ennyi csomaggal mégsem érkezhettem egyedül. Csatlakozott hozzám egy arab férfi, aki alapvetően az élet értelméről értekezett hosszasan, majd leült az én hátizsákjaimmal (vagy a mi bőröndjeinkkel) telepakolt zöld műbőr személyvonati üléssel szemben - ide jutottam ismét -, ahol telefonon folytatta nagy felfedezéseinek átadását. Szerintem a fiával beszélt. Tökéletes magyarsággal. Nem ültem le mellé, mert valahova, valakihez vagy egyszerűen valamilyen megmagyarázhatatlan belső kényszertől vezérelve, át akartam költözni a vonat másik végébe. Felmértem viszont, hogy egyedül nem boldogulok ennyi csomaggal és egy akváriummal - lévén, hogy kismama vagyok. Gondoltam, majd az út végén visszajövök és megkérem, segítsen. Addigra hátha a telefonálást is abbahagyja. Közben feltűnt, hogy az egyik megállónál csupa nagyon kedves, magyarul remekül beszélő arab szállt fel. Elgondolkodtam, vajon mást zavarna-e, hogy ő az egyetlen fehér ember a kocsiban és, hogy vajon engem zavar-e? Büszkén konstatáltam, hogy a legkevésbé sem, majd leléptem. Távozóban még intettem a telefonáló arab barátomnak, ő visszaintett V-betűt formálva telefont tartó kezének két ujjából, és elhagytam a vagont.
Rengeteg kocsin, furcsa elosztású wc-ken, bennük hajat szárító vagy sminkelő nőkön mentem keresztül, míg végül egy tágas légterű kocsiba értem. Nem tudom, hogy itt találkoztam-e azzal, akit kerestem, vagy csak jól esett ülni végre. Közben a vonat nagyokat fékezett és elkezdett felém lejteni. Eszembe jutott az akvárium és aggódni kezdtem. De rögtön meg is világosodtam: ha lejt a vonat, előbb-utóbb úgyis ide kerül az összes tartalmával együtt. Szóval vártam.
Mikor végiggondoltam a dolgot, elfogott a kétségbeesés. Elképzeltem, ahogy éppen erre felé csorognak a sekély vízben a lényeim, megakadnak a furcsa elosztású wc-k zegzugaiban, rájuk lépnek a hajszárító nők vagy a folyosókon helyükre igyekvők.

A kép forrása
Aztán félhomály lett mindenhol. Csak a velem szemben lévő, egészen széles üvegfalból szűrődött keresztül a fény, én a fallal szemben ültem: hogy lehet, hogy ezt eddig nem vettem észre?
Az üveg mögötti rész fokozatosan telt meg vízzel.
És egyszerre oda lett az akváriumom, hatalmasan, benne az összes lényem, megtaposva, mozdulatlanul, lebegve, holtan, míg mások, egészen újak is - szürke halak piros uszonyokkal, bőröndök és fakanalak - éltek és úsztak.
A kígyó bőrét talpnyomok sértették fel. Küzdött egy darabig, aztán csak lebegett, apró csillámokként hámlottak le róla pikkelyei.
Én pedig ültem dermedten, szomorúan és elvarázsolva, egy vonatnyi akvárium falával szemben, egyedül, a másik oldalon, miközben kívülről, ha úgy vesszük, én magam is egy ki tudja, hova tartó, robogó akvárium része voltam, és magam is akvárium vagyok mindvégig. 

2013. szeptember 26., csütörtök

Őszben az óda

Ez most nem olyan klasszikus óda,
ahogy azt az ember képzeli,
mert nekem fogalmam sincs sem versformáról,
sem ütemről,
csak tetszik nekem ez a szó.
Óda.
És tetszik nekem az ősz.
Barna.
És tetszik nekem, hogy ez a két szó -
ősz és óda -
olyan szépen össze tud fonódni.
Mint egy kalács. Aztán megkelnek.
És ez szép a szemnek és szép a gondolatnak.

És, mert ma észrevettem,
hogy a dió hullik a fáról és gurul a kapuba,
ezért azt gondoltam, hogy pont egy ilyen napon,
amikor a hegyek mögött felhők és napsugarak tolják félre egymást az útból,
pont egy ilyen napon minden valamire való szerzőnek illik ódát írnia.
És én, ha nem is tudom, mi az óda, tudom azért, mi az illem.

És az ősz is azt akarta, hogy gondoljak rá, mert
ma féleszű diót találtam.
Meg épeszűt is, de az nem volt olyan érdekes.
Mégis mindkettőt lefényképeztem.
Szintén az illem kedvéért.

És azért is, mert az ember sosem tudja,
hogy holnap majd mi fog tetszeni.

 A féleszű vagy az épeszű.
A teljesen esztelen.
A szép vagy a ronda.
A kutya vagy a macska.
Talán a tej.
Talán a kartondoboza.




Megkelnek, mint az őszben az óda.

2013. július 29., hétfő

Fingerfúd-sorsok második rész

A szakácssegéd


Nekem ez itt van - mutat a csuklójára. Tenyérrel felfelé végighúzza rajta a jobb mutatóujját. Itt van mind, mondja, a véremben van, nem kell nekem recept, ránézek, milyen húsból van és utána megtudom főzni, mintha már csináltam volna előtte. Úgy mondja, hogy én is szinte érzem, hogy ott folyik a bőre alatt, az ereiben, kéken, szépen. Sertéssült és Dobos-torta, knédli és paprikás. Ilyen egyszerű, a főzés művészet, mondom. Így van, nagy művészet - mellettem a nő szőke, göndör és nagyon nyugodt. Csak a Bayern Münchennél és Orbánnál lesz lelkes, akkor egy oktávot felugrik a hangja. Hallani lehet, hogy ezt neki most mondania kell, ez nem ragadhat bent, mert akkor felgyümlelik és udvariatlan lesz. 

Biztosan mindig udvarias. Hajós vagyok, mondja büszkén egy kicsit később és először nem is tudom, mit képzeljek erről. Olyan pöfögős, öreg tengeri medve jut eszembe és hát, az utastársam egy törékeny, csinos nőszemély, semmi köze tengeri medvékhez. Akár német is lehetne - olyan, mint egy porcelánbaba, nagyon nagy kék, kerek glóbusz-szemekkel. Az egyik szemén hosszabbak a pillák, mint a másikon, de ezt csak én veszem észre, mert egymás mellett ülünk a vonaton és az arcaink csak tíz centire vannak egymástól. Ahogy így beszélgetünk egyszer csak már Győrben vagyunk. Milyen gyorsan múlik az idő, ha van miről beszélni, mindannyian ezt érezzük.


A könyv is, amit hoztam magammal az unalom elűzésére, feleslegesnek tűnik. Csak támogatja a kézfejemet, az ujjak játszanak a lapokkal és nézem a szemeket, nemcsak azokat, amelyikek engem is néznek. Ha csak úgy találkoznánk, aminek mondjuk egyáltalán nincs esélye, mivel mindannyiunkat más érdekel, akkor nem beszélnénk egymással. De így összezárva, 120-szal a síneken valahogy mások leszünk. A szakácssegéd, aki a Zugspitze lábánál valami kis faluban főz turistáknak, teknót hallgat és sokat beszél. Buli, pia, elfeküdtem részegen a padlón és mutatja is ugyanazzal a kezével, amivel az előbb az ereire mutatott. A fülei különösen nagyok, elállóak. Lóg a fülcimpája, mintha valaki vicces kedvében odaragasztott volna az oda nem illő bőrdarabkákat. El tudom képzelni róla, hogy amit mond, az nem hazugság és, hogy dolgos ember, mert csak a munkájáról beszél. Azért van kint Bajorországban, hogy kifizesse az anyja hitelét odahaza. Így gyorsabb, mondja és vállat von. A nadrág a fekete bakancsba tűrve, a szkinhedes-náci osztálytársam jut erről az eszembe, de azért csak töröknek ne nézzenek, mondja. Én magyar vagyok, kisöreg - reggel hatkor munkába menet ne mondjanak nekem ilyen hülyeséget a buszon. Látszik rajta, hogy megerőlteti magát, hogy ne simpföljen, mert mi ottvagyunk és a mellettem ülő nő olyan csinosan néz ki. A simpfölő szavak nem állnának jól a fülében, hát a szakácssegéd nem is mondja őket. Pedig simán elmenne töröknek is. Azt sem tudnám megmondani hány éves - időtálló alak, elhízott, karikásszemű, farmer, póló. Nem tudom, hogy húsz-e vagy negyven.

A nagyanyám is már cukrászbajnok volt, mondja, világversenyekre járt. Moszkva, Japán, New York. Érted? Én tudom, hogy kell főzni, hogy mi kell bele, én így születtem, tudom, hogy mi kell legyen benne a kajában. Nekem az asszony ne főzzön, nem kell a gőzölgő lecsó éjfélkor, ha hazajövök a melóból. Főzzünk együtt - ha mondja a barátnőm én azt mondom okés és megfogom, kiviszem, távkapcs a kezébe meg egy forró tea. Érted? Engem ne szolgáljon ki senki, nem kell az nekem. Anyám se. Az is folyton csak főzne, de mondom neki, nem kell, hagyja már azt a húst, meg különben is, azt a kést dobja el. Annál a fakanál is élesebb.
Felnevetünk. A német-magyar hajós porcelánbaba és én. A jó kés kincset ér, gondolom, mintha én is szakács lennék és a nővérem méregdrága japán konyhakése ugrik be, amit nem lehet mosogatógépbe tenni, sem mosogatószerrel mosni és mágnescsíkra kell akasztani, hogy ne érje más kés. Ilyen a szakácssegéd anyjának biztosan nincsen...

A hajós

Erikának hívják a porcelánbabát, aki hajós. Nagyapám is az volt. Fecske a szájába, micisapka a tarkón, terpeszben áll a kormány mögött, néha köp, kiszedi a dohánydarabkákat, belehugyozik a Dunába. Tréningeket tartunk, mondja a nő, bal kezén irdatlan nagy gyűrű. Nem bírom leszedni a szememt róla. Négy csillogó sorból áll és közepén egy mogyorónyi, fehér gyöngy van. Ezzel jól be lehetne húzni valakinek, talán a foga is kiesne. Igazi gyöngy? - nem vagyok szakértő és hadonászik is vele, nem tudom rendesen megfigyelni. Tudni kell, kit veszünk fel, hat hetes a próbaidő, akkor jön a rendes Vertrag. A lényeg, hogy egy tím legyünk és nem sok kicsi klikk. Naná, az nagyon fontos, mondom, mintha szakértő lennék, de már alig hallgatom, hogy mit beszél. Annyira németesen néz ki. Az ájfónja német a kihajthatós, kétszínű motorolája magyar. Nyomkodja néha az ájfónt, aztán nagyon örül, hogy a Dortmund 4:1-re veszített valamelyik csapat ellen. De nagyon, az öröme egy sőrhasas férfié, aki focisállal a nyakában és kilógó, vörös seggcsíkkal üvöltözik a lelátóról. Mert én bájernos vagyok, mondja és ez a közös nevező a sörhasas hapsikkal.

Lacika, a szakács, elővesz a táskából valamit. Egy pár kesztyű, rajta a Bayern München piros-kék emblémája. Ez igen, széles mosolyra húzza a nő a száját, talán még csettint is a nyelvével. De a legjobb, mondja Lacika, hogy nézzd, érintőképernyős ujjai vannak. Praktikus, mondja a nő lelkesen. 

Én becsukom a szemem és nagyapámra gondolok. Hajókra, akkor és most, világokra, sínekre és emberekre, akik síneken utaznak vonatokon és hogy biztosan nemcsak ennek az Erikának és Lacikának akadna Bayern Münchenje egy nyolcórás összezárt úton, hanem magyarmagyarnak és cigánymagyarnak, töröknek és németnek, szerbnek és horvátnak, politikusnak és anarchistának. 

Keleti pályaudvar - végállomás következik.

Buszablakból Palermó felé

Minden kiszáradt, bárányok fekszenek összezsúfolva a szürke híd árnyékában és a felhők foltossá teszik a tájat. Három óra van. Végülis a turista emiatt a romok miatt is jön. Bokrok, lila virágok, modern és ósdi szélmalom. Szemét az autópálya szélén. Goethe vajon mivel érkezett Szicíliába? Annyira nem magyar szó, furcsa kiejteni... És Goethe hol szállt meg? Akkor is már romok voltak a romok vagy még házak? Ha tőlem függne én is könnyen le tudnék mondani az esőről. Csak a dolgot a vécépapírral lenne nehéz megszokni. Hogy egy vödörbe dobja az ember, mint Chilében, mert a fekáliát beleeresztik a tengerbe. Gondolom, illetve nem is tudom pontosan. 

De szőlő van mindenfelé, az a pár fa, mint szétszórt őrök vigyáznak a mezőkre. Nem nehéz a romok közé a maffiát képzelni, meg szalmakalapos, borostás öregembereket, akik mindig az árnyékban ülnek és egy pohár vörösbor felett néznek a távolba. Végülis láttam mind a három keresztapát. Hogy elronotották az utolsó részt. Itt a fáknak szürke törzsük van, a fű meg már a földben szalma lesz. Napelemek is vannak a házakon. Okos ötlet. Itt május óta nem esett az eső. Repülővel jöttünk, jó meredeken landoltunk. Asszem a pilóta kicsit szórakozott. Unalmas meló lehet.

 "Szeretem a tejet" - mondta a magyar bácsi tegnap az interjúban, hogy mi teszi boldoggá. Akkor Szicília nem neki való. Itt kecskéből van sok, nem tehénből. Láttam egy sötétkék fecskét, egy fekete lovat és száz fehér bárányt. Néha egy-egy óriási kőtömb oda van hányva a mezőre. Mintha rendetlen istengyerekek dobókockáztak és felejtették volna ott őket. Afrófrizurás fák az útszélén. 10,60-ba került a buszút. Mi ragazzo é molto rapido, mondtam a sofőrnek, nehogy elinduljon nélküle. Mert még jegyet kellett venni és azt nem a sofőrnél. Dejavú, Chile és Argentina határán, busz elindul, C. sehol, visszarohant pár kilométernyit, hogy lefényképezze a hatezres csúcsot. Sírógörcs, dühroham, tehetetlenség. Most nyugodt vagyok és mondom, hogy c'é molto rapido. Che? mondja a sofőr. Mi ragazzo, mondom és tényleg a buszsöfőr kis fülmicsodájába mondják, hogy már megvette a jegyeket és jön és most ittülünk a buszon és értek olaszul. Meglepetés nekem is, de jó. 

Itt a kocsi vagy Fiat vagy Alfa Romeo. A távolban valami ég. A füst összeköti a földet az éggel. Milyen koszosak, porosak az autók, madárszarosak, egytől egyig. Igen, itt is csókot kérnek az utcalámpák, úgy hajolnak az aszfalt fölé, mint ezernyi humphreybogartacasablancábaingridbergmanra. A városok fehér foltok, sebtapaszok a hegyoldalban. A hegyek kekszként morzsolódnak. Fogak harapnak kifelé a hegyből.

 Két robogót is láttam. Az egyiken hátul lobogó hajú lány is volt. A bal könyök minden kocsiablakból kilóg. Páciensek a következő kórházban. Az autópályáról jól látni a kézzel festett, kék betűket az elhagyatott épületen: No Mafia. A maffia csak a filmekben vonzó. Kullancs az olasz ember nyakában. Szeméthalmok és enjoy coca cola. Fekete zsákok, visszahagyott ételmaradékok. Életmaradékok. Egy kukásautó. Ez most komoly? Áll, három keréken, akkora sincs, mint egy kombi. Alig fér bele egy adagnyi ebből a szemétből, nem hogy az egész utcáé. Ezért áll. Hol kezdje? 

Közeledünk Palermóhoz és izgatott vagyok, mert itt kosz van és a kosz alatt mindig csodák és csodákat a koszból kikaparni nagyon szeretek.

2013. május 26., vasárnap

még öt perc

Az élet öt percben
tavasz illatára fogom fogni
lelkesületlenségemet
bársony az este mint nyakadnál
ahol megtörnek az ívek

nem látszanak még rajtunk az évek
és csodállak hogy így szeretsz
persze magadtól is szépnek látlak
ahogy ülünk és nem mozdul

semmi csak a kosz zavar
aztán rendet teszek mégis
fejben agyban testben hogy
ha még lehet majd ennél is

jobban szerethesselek és legyen
még sok ezer öt ilyen perc
amikor mindennél nagyobbra
egészre nősz így részem leszel

bennem és azon versenyzünk majd
melyikünk a kisebb és
maradunk ketten
legyőzhetetlen 

2013. május 24., péntek

Hungry hungarian

Finger fúd


Kati 45, Debrecenben született és egy budapesti férfiba szeretett belé. Aztán a Baross utcába költözött és két gyereket szült.Lizát és Petit. Akkor kezdte el verni a férje. Összecsomagolt és elindult Nyugatra.Esténként a buszmegállóban áll és arra gondol, miért mindig kócos a haja, akkor is, ha fésüli. És arra gondol, hogy lehet, hogy nem kellett volna olyan gyorsan elfutni a férjtől. Lehet, hogy egy idő után, nem verte volna. Most itt van Tirolban és helyette egy sarokban ül és nézi, ahogy a főnöke, aki egyben a szakács is azon a konyhán, ahol dolgozik, szilvára veri a feleségét. Annak is mindig kócos a haja. A könny otthon érzi magát Kati szemében, folyton ottül az íriszen és megfojtja a fényét.

Fénykép: Alfred Eisenstaedt
Waiters in the Grand Hotel Dining Room Lined Up at Window Watching Sonia Henie Ice Skating Outside www.allposters.com

Szabolcs 38 éves és van egy csinos felesége, Emőke. Szabolcs szürkehajú, a szeme is szürke és a tartása magyaros. A nehéz feje előre húzza a nyakát, mintha a vállai mindig lemaradnának, amikor megy. Szeret a szexről beszélni, mert most már mindegy miről beszél. Megnyitotta a magyar boltot, de vásárlók nincsenek. Emőke nagy pulóvereket hord és úgy beszél az öngyilkosságról, mint egy délutáni teáról. Nem a sajátjáról, másokéról. Szabolcsnak be kell zárnia a boltot, most már mindent elad féláron, mégsem viszi senki. Második műszakban egy bordélyházban mosogat. Ezt is elmeséli a pult mögül a kuncsaftnak, aki az Emőke seggét nézi, ahogy háttal áll és pakolászik. Emőke fitnesztréner. Nézik együtt és Szabolcs tudja, mit gondol a pasi, aki nem vesz semmit, de ő csak a puffra gondol és, hogy ott mindegy milyen a németje. Ott a pénz beszél és ez tetszik neki.

Andrea 22 éves és rájött, hogy elcseszte az egyetemet. Bár megcsinálta az alapképzést, azért mégis több szólt az esti bulikról és egyéjszakás pasikról, mint a tanulásról. És most tanulni akar, a Balaton már nem elég, a hekksütés, a lángos, az olajszag a hajában az agyára megy. De a némete jó lett. S most ide beiratkozik Bécsbe. Mert ez közel van s haza tud menni, ha van valami. Itt is konyhán dolgozik. Wiener Schnitzelt klopfol laposra. Az ujjai, mint azok a kis rákocskák a kínaiban. Be vannak bundázva és lóg ki belőlük valami hosszú. Igazából nem szereti, de még így is jobb, mint a Balaton. Mert egyszerre megvan mindene. Egyetem és munka, az anyja, az apja nem kell, hogy küldjenek neki pénzt. S a tanulásnak végre súlya van. Csak néha ül egyedül otthon és néz az asztali lámpába percekig, hogy nem bírja, nem akarja, hogyan tudná ő mindezt megcsinálni és hogy miért nem olyan, mint az a lány a gimiből, akire mindig felnézett. Aki élsportoló és éltanuló volt, dolgozott, volt pasija és akkor is, ha izzadva lihegett tökéletesen állt a haja. Igen, Barbinak hívták. Miért nem tud ő Barbi lenni?

Zoltán 43 éves és soha nem érezte eddig otthon magát. Volt már Görögországban robogóeladó és Olaszországban fagyis és Párizsban taxis, de nem volt semmi sem, ahol azt mondta volna ott leveszi a cipőt és többé nem veszi fel. Aztán pap lett. Aztán azt gondolta, majd ő biztosan Don Bosco lesz és árva gyerekeket emel a tenyerére és angyalok lesznek és többé nem éheznek. Végülis kirúgták. Angliába ment és rájött, többé nem lesz pap. Tanár lesz és minden más lesz. Találkozott egy nővel, angollal, húsz évvel idősebb nála, összejöttek. A nő azt mondta Zoltánnak, hogy úgy néz ki, mint Jézus. Vízen ugyan nem, de kézen tudott járni. Azóta együttélnek annak ellenére, hogy a cipő rajta maradt a lábán.

Találkozás

Kafka az Ikeában
Mastroianni a 306-oson
Hemingway a T-buszon

Én még miért nem utazom?


2013. május 14., kedd

májusi eső

minden zöldül, de én fáradok
és görcsbe rándít, mint
születéskor az élet

fogynak az ötletek, fáraók
főpapok. meghallom
vegytisztán lüktetésed.

nem hittem, hogy lesz majd erőm
végignézni, milyen
életben maradni, ha

vajúdik e roppant erőd
a test, hogy kibújva
maga eszenciája

lesz. ahogy sír, de nem temető.
sőt, éltet, ösztön, él.
hogy csodát tettél mégis

magadra hagytak császárnők és
fáraók főpapok.

hogy csodát tettél
                            mégsem
állt meg az élet.

2013. május 5., vasárnap

Foltokra

A baromira elkésett költészet napjára

 

Mert engem nem érdekel, hogy húsz vagy ötven vagy első vagy tizedik, meg hogy milyen nap, hogy vers vagy költészet vagy alma vagy sakktábla vagy narancs. Mert ez a nap is olyan, mint a többi. Felkel, süt, lemegy és akár előre nézel, akár hátra ugyanazt látod, a kezedben a szíved és csöpög belőle a vér az aszfaltra, amelyik szomjasan felnyalja. S nézed az eget, hogy honnan jön az éjszaka, hogy kell-e olyan nagyon toporogni amiért a szívedet az aszfalt felnyalta.

Nézni, hogy a politikusok csirkecombot esznek és csöpög a zsír a nyakkendőjükre és akkor abból is van első és második és tizedik és tizenötödik és a zsír többé nem megy ki a nyakkendőből, nézi a nép, hogy miért nem lehetne onnan kiszívni a zsírt. A zsírt azonban nagyon félti mindenki a másiktól és így marad, ami marad. Tekintet egy sírfolton.

Lesz másik, három és feledik és tizenegyedik és lesz neve más napoknak is és néznek az emberek foltokra, mert várnak valamit és miért ne várnának, ha a sültgalambot ígérik.

2013. április 28., vasárnap

Gondol a gondola

Milyen is az, amikor az embernek, aki először a nagy síkságba szeretett belé, most olyan a hegy, mint egy régi ismerőse? Hogy felmegy rá, megpaskolja a hátát - hogy vagy, mit csinálsz? - és aztán síléceken lejön róla.
Áprilisban is hógolyót gyúr és májusban is és júniusban is. Mert ott a gleccser és ott a gondola és ottvannak a túristák és ennek örül Tirol és a gondolák visznek is fel mindenkit, akinek van pénze negyven eurót egy napijegyre kiperkálni. És én is ottülök az ilyen gondolában, nem velenceiben, hanem ilyen hegyesben és nincs benne semmi különös.
Emlékszem, amikor először ültem ilyenen, akkor a szívem felugrott a torkomba és kapaszkodtam a térdembe és alig-alig mertem kinézni az alattam elterülő gyönyörű szakadékra. Mint a repülőgépen.
Most már mindez olyan unalmas. Olyan mindennapi. Olyan, mintha mindig is gondolákkal jártam volna a hegyekben. Mintha síléccel a lábamon születtem volna, mintha a hó és a lavina mindig is összefüggő veszély lett volna. És most már nagyon nehéz. Mert ott van a szépség sznobizmusa a fejemben. Hogy milyen szépek is ezek a hegyek, a fák, a madarak, a kövek, a tavak. Gondtolanul ihat az ember az erdőn keresztül csobogó patakból. Azt hittem, hogy ez csak a mesében létezik és most ebben a mesében élek. És ez milyen furcsa. Mert egy kicsit más lettem. Egy kicsit hegyesebb és hiába van odahaza a legszebb naplemente a világon és a legszebb nyári vihar és a legselymesebb éjszakák, nincs miért becsapni magamat.

És akkor most ilyen lettem. 
Mint egy gondola. 
Hazám nincs, járok ide-oda.
Lebegek a föld felett.
Csak engem nem húznak vaskötelek.

2013. április 20., szombat

kicsattanó életöröm, miegymás

szívszorít a csend
kalapál
vihar lesz itt nem rend
ma talán

nézem ezt az arcot
nyilván miattam ilyen
én tehetek mindenről ahogy mondod
miattam iszik puffad pihen

miattam rakódik
arcüregbe kátrány
miattam nem vagyok
egyszerű királylány

miattam nem érzed
jól magadat most sem
miattam nem nézed
semmibe magamat sem

miattam kerülsz
miattam vádolsz
miattam mindenért
semmit lapátolsz

én vagyok az omega
az alfa az a hím
te lennél a kín
helyén a rím na meg a

züzenetek megtelt tára
az elsimított lelkek násza
ha lenne erőd elsimítni
nem csak

haragudni másra
miközben magad vádolod
verniverniverniverni
egyre azt a bádogot

foghatsz rám mindent
foghatsz rám dándogot
ágyam helyén mégis
a te múltad tántorog

eltört minden nem én törtem
kitaszított nem én lettem
fogadok meg nyílok bánok
benned nyíló reményt látok

nincsen már bók
nincsen hátrány


szépvagyszépvagyszépkirálylány
ennélszebbmég sosem voltál

2013. április 11., csütörtök

Mint észrevétlenül

ki észrevétlenül álomba hullni nem mer
az hull az ifjúkorból az asszonykorba át
már múltam van ülök szemközt komoly szeszekkel
anyányi lett köröttem már egyre több barát

anya és kisfia most együtt látogatnak
s a kisfiú lesz lassan ki jobban ért mint nőt
ki érti még dohos szívemnek sok kalandját
kijátsszuk lenn a padlón a hintázó időt

de mégis néhanap felnőttként keresek már
megrendelésre írok eladom nem hevít
szerződést bogoz, számolgat és protestál
megélnem nekem is csak a mellékes segít

sikerre nem kacsintok tudom egyre megy
az úr kegyeltje az lesz ki jókor szendereg
kedvencem már a nyár s a sziklahúsú hegy
a bús kamaszt igéző víz és rigó helyett

és tudom, nyáron is lehullhat egy levél
hiába táncol és csal a forró emberész
hogy minden megméretik, ha egyszer majd elér
korbajnok nem lehet már, aki nem remél

de megtanultam hogy fegyver s szerszám a toll
s ugyancsak nyaktörő az ha méltón peng a lant
s hogy eljutok így is mindenhová
hol mezítlen él a szándék, perzsel a kaland

(2013)

Radnóti Miklós: Mint észrevétlenül


Mint észrevétlenül álomba hull az ember,
úgy hull az ifjukorból a férfikorba át;
már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel
s apányi lett körötte már egyre több barát.

Apa és kisfia most együtt látogatják,
s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt,
ki érti még lobos szivének sok kalandját,
s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt.

De mégis néhanap felnőttként pénzt keres már,
megrendelésre fordít, eladja verseit,
már szerződést bogoz, számolgat és protestál
s megélni néki is csak a mellékes segít.

Sikerre nem kacsint, mert tudja, egyremegy,
e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett; -
kedvence már a mák s a bíborhúsu meggy,
a bús kamaszt igéző méz és dió helyett.

És tudja, nyáron is lehullhat egy levél,
hiába táncol és csal a forró emberész,
s minden megméretik, ha egyszer majd nem él;
sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész,

de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll,
s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant,
s hogy eljut így is ő mindenhová, ahol
mezítlen él a szándék és perzsel a kaland.

És míg tollára dől, a gyermekekre gondol,
és nincs nehéz szivében most semmiféle gőg,
mert értük dolgozik, akár a néma portól
csikorgó gyárban élők s műhelyben görnyedők.


(1943)

2013. április 8., hétfő

Húz

Múltam a testemre tapadó hideg zuhanyfüggöny. 
Egy a lelkemnek mattot adó sötét király. 
Szőke hajban a az ősz szál.
Nyitott szemben a kölyökcsipa. 
Múltam az a zuhanyfüggönyt mozgató sötét király, 
akire csodák már nem várnak, 
akinek a sárkányai már kihaltak, 
akinek a királynéja fogatlan és csúnya, 
akinek tiszta lapján már hely nincsen, 
akinek csak kisbetűket ád az Isten. 
Lefűzött dokumentum a poros irodában, 
kávézaccos arc a gyászhirdetések rovatában,
elhízott kényelem egy szikkadt testben.

Hogyha leteszem, visszatapad, hogyha kihívom elszalad.
Egy egyszerű szitoktól sápadt lesz az arca, 
kéri, de nem lehet neki a földben elbújnia. 
Mert az köhög és kiköpi és elveti és beveti és elcsúszik és kiszalad és ennyi volt. 

Múltam az előhívásra alkalmatlan barna negatívum.
Egy kép, ami láthatatlanul is ott csüng a falamon, az ágyam felett, erőszakosan őrzi álmom és félek az éjszakától, mert a sötét király nem az enyém, én nem kértem és nem rendeltem. A sötét király a nyakamba akaszkodó, súlyos gránit. Húz a szaladó folyó medrébe és én tehetetlenül nézek a szemébe, hogy ezt most miért kellett...

2013. április 1., hétfő

ha én újra

ha én újra gyerek lehetnék. akkor lenne piros cipőfűzöm, terhes éjszakáktól izzadó homlokom, szemembe tapadó vékonyszálú hajam. nem lenne még nyelvem, az összessel cirkuszt csinálhatnék, nem lehetnék rasszista, csak irigy. csak féltékeny. anyámra. hogy másokat is karba vesz és megszeret. és várnám a napot, hogy az éjszakák többé ne terhesek legyenek és a nyelvem olyan legyen, mint az anyámé, apámé, a szomszédé, a barányé, a kutyáé, a felhőé az égen.

ha én újra kamasz lehetnék. utálhatnám az egész világot és természetes lenne, hogy a világ utálna engem és ebben a hálás gyűlöletben magammal zsörtölődhetnék, festett hajak mögött és függönyöket letépve, temetőkben sétálva. magányt keresve halottak társaságában. és sokkal inkább leköpném a betont és tojáshéj lennék a piskótában, csikorgó és kényelmetlen. és kifordítanám a zászlót, hogy a piros-fehér-zöld ne erőt, hűséget, reményt jelentsen, hanem valami egészen mást. mert az erő elynom, a hűség elbutít és a remény megfélemlít. én kiemelném és a szélbe beleereszteném a színeket, hadd forogjanak bele a porba, a passzátba és vigye őt az óceán és úgy váljon újra zászlóvá és lássa a zászló a saját szemével, hogy a létezése fontos és kedves és nem kell vernie és verekednie más nemzetekkel és népekkel és a legkevésbé saját fiaival.

ha én újra felnőtt lehetnék. akkor én járni kezdenék, a saját lábamon másznék fel az égigérő paszujon és megnézném, mi van a nap mögött, hogy a hold valóban olyan magányos-e és az emberek valóban a hold rokonai-e és ha tehetném, megfognám a csillagokat a tenyeremmel és leszórnám őket, hátha boldoggá teszek valakit odalent. hátha a zászló elkapja a csillagomat és felakasztja a házában, a hazámban, és gyönyörködik benne és elgondolja, hogy jobb zászló lesz és megszépül és nemcsak a messzeségből.

2013. március 29., péntek

Hello tourist

most megmutatom az utat, amit bejártam eddig.
Krúdy Gyula ül a padon
ez itt a kórház, ahol megszülettem.
a fagyis itt volt, ezen a sarkon.
öt forint a legelső amire én emlékszem.
kenyérért mindig ebbe a boltba küldtek.
a házról, ahol rég nem lakom, de képtelen vagyok elköltözni.
most nem szeretnék beszélni.
a kertről, ahol burjánzott, mégis megakadt az élet.
ez volt az iskolám, most is súlyosléptű kamasz éveimmel tele.

Krúdy elsuhan, aztán belém karol mégis.
útjaink fröccs, iskola és szülőváros dolgában kereszteződnek.

onnan jóbarát közeledik sápadtan.
a szülők válnak.
elválik majd minden.
az a pad most is a mi csikkeinkkel tele.
a fájdalom apad, mint üvegben a folyadék.
ma cikkeket írok és osztogatok széjjel.
ami egyből kiürült, telítődik bennem.
a valaha volt nagy kerek egészből.
foghagymaszagú rész lett.

ebbe a kerítésbe bölcsődésként kapaszkodom most is.
nézem, hogy mekkorára nő a világ körülöttem.
hogy kicsi vagyok, mégis kétségtelenül látszom benne.
magamban mindent és mindenben magamat veszem szemügyre.

itt az esti kóborlások ideje van most is.
szembejön egy ismerős idegen.
a presszó előtt két öreg szólalkozik.
tavaszi szélben a kibeszéletlen.
traumák látlelete csörgedez.
te is komcsi voltál. te zsidó.
te cigány. te büdös. te rendszeridegen.
rámkacsint.
majd szépen lassan Krúdyt is elengedem.

2013. március 24., vasárnap

Füstolőszagú szerelem

Szerette ezt az utat. Főleg, ha esett az eső, akkor különösen, mert az a gyerekkorára emlékeztette. És neki tényleg szép gyerekkora volt. Békén hagyták. Főképp, és az jó volt, mert azt csinált, amit akart. Csak veszélyes dolgokat nem csinálhatott. Nem mászhatott háztetőkre, nem szállhatott be idegenek autójába. De ezeket úgysem akarta csinálni.

Az első fiúja volt. Zoli. Szép, barna szemei voltak. A szempillái nagyon hosszúak. Nagyon tetszett neki a Zoli. Ültek a játszótér padján. A Zoli cigizett és ő meg rugdosta a kavicsokat a cipője orrával. És nézte a lábukat. Milyen nagy volt a Zolié. Mindig délután ültek ott, a Zoli a jobb oldalán, sütötte a nap oldalról és akkor lehetett a legjobban látni, milyen hosszú szempillái voltak. Ő vajon mit gondol rólam? Nekem is a szempilláimra gondol? Arra, hogy formás a seggem? Arra, hogy jó az alakom? Szép a bőröm, szép a hajam? Vajon mire? Mit vesz észre rajtam? Miért ül itt velem? Velem akar itt ülni? Mással? A Cilinek is tetszik a Zoli. Cili volt a legjobb barátnője. Nagy mellei voltak és fehér bőre. Úgy nézett ki, mint hófehérke. Nem lehetett tudni soha, hogy mit gondol. Vagy, hogy amit gondol, azt is mondja-e vagy egészen mást mond. A Zoli meg csak szívta a cigit. Mélyen vette a levegőt, hosszan kapaszkodott az égő csikkbe és ő meg arra gondolt, hogy ez olyan, mint egy útépítő most. A Zoli olyan, mint egy útépítő, de a szemei, mint Adyé, mint két mézbarna üveggolyó, a szempillák, mint azé a modellé a Lancome-reklámból, elegánsak, ívesek, a napsütés meg formát ad nekik, az a szempilla-festék. Mindig azokat nézte. A szempillákat. Mindenkinél. Mert azokat nem lehet észrevenni, csak, ha nagyon odanéz az ember. Akkor látszik, hogy igazából milyen hosszúak. Néha azt akarta, hagyja már abba a Zoli a cigizést, akkor lehetne csókolózni, de mintha nem is akart volna csókolózni vagy legalábbis, mintha mindegy lett volna neki.

A Zoli volt neki a Johnny Depp. És ő lesz majd a Vanessa Paradis. Azt képzelte bele, hogy rosszfiú és őmiatta majd jófiú lesz. De aztán az lett, hogy az egész iskola pusmogott a hátuk mögött. Hogy ezt a jó kislányt hogy elrontotta ez a rossz fiú!
A Zoli nem tanult jól, de jól röpizett. Izmos karjai voltak, gyorsan futott, magasra ugrott pontos volt. Mindenki reszketett a felütéseitől. Délutánonként sokszor várta a következő buszt, csakhogy röpizhessenek együtt. Sokan voltak olyankor, de ő mindig a Zolival volt egy csapatban. Ha mögé állt, olyan illata volt, mint a füstölőnek a Bahiában. Azt is szerette. Mert a Bahiához is jó emlékek fűzték.
Egyszer nagyon esett és befutott oda és nézte a sok távol-keleti anyagot, a cédéket, az ékszereket. Nem volt pénze, hogy vegyen bármit is, de szóba elegyedett az eladóval. Annak meg be nem állt a szája. Mondta a történeteit Indiáról, Brazilíáról, Kambodzsáról. Mintha mindenütt járt volna. Olyan más volt ez a fickó, mint mindenki, akit ismert. Aztán egy barátság-karkötőt kapott tőle. Azt is úgy félvállról. Mondta, hogy úgysem tudja eladni őket, hát vigye. Azóta nem is mert bemenni a Bahiába, csak a füstölőnek a szaga volt az orrában. És  a Zoli is olyan füstölőszagú volt.

Nagyon mélyen vette a levegőt, amikor mellette állt. Olyan volt, mint a benzinkutaknál. El kell találni a pillanatot, amikor az ember érzi a benzinszagot. Ha rosszkor veszed a levegőt, akkor már nincs. Hát, a Zoli is ilyen volt. Füstölős-benzinkutas. Egész nap elbírta volna szagolgatni és nézni a szempilláit.

A Cili nem tudott röpizni. Ez megnyugtatta. Mert látta, hogy a Zolinak tetszik, ha valaki jó felütéseket csinál. És ő tudott olyanokat. És mindig nagyon izgult, hogy el ne rontsa. Mert a Zoli akkor káromkodott és olyankor összeszaladt egészen kicsire a vér az ereiben. Az nem volt jó. De erre nem gondolt, amikor a buszon ült. 

Végülis egyszer abbahagyta a Zoli a cigizést és akkor nagyon mélyen belenézett a mézbarna üveggolyókba és semmi sem történt és nem értette, hogy a Zoli, hogy tud ennyire nem észrevenni dolgokat. Hozzásimult. Alulról, az álla alól, mint egy kiscica. Furcsa volt, de akkor a Zoli végre megcsókolta. Az első csókja. Itt a naplementében, tavasszal. Gépiesen mozgatta a nyelvét, ahogy a filmekben látta. Nem volt benne semmi természetes. De azért nem hagyta abba. Sok perc múlva, a nap már alig látszott, abbahagyták és ő nem akart ránézni a Zolira, mert azt gondolta, most tudja. Tudja, hogy még soha nem csókolózott. Hisz te pirulsz, mondta akkor a Zoli és ettől még jobban elvörösödött. Ez annyira aranyos és magához ölelte és akkor belefúrta az arcát a dzsekijébe és elbújt a füstölőszagban. 
Aztán két hónapig csókolóztak néha. Már nem beszélgettek. A Zoli már nem mondta, hogy az apja, égő vödröt dobott utána gyerekkorában. Hogy a vödör műanyagja beleégett a hátába. Mutatta akkor régen, a piros padon. Többet nem is tudott a családjáról és a Zolit sem érdekelte az övé.

Az osztályfőnök egyszer behívta a tanáriba és kérdezősködött. Érezte, hogy igazából a Zoliról van szó. Hogy azt gondolják, minek van ez a kislány ezzel a cigánygyerekkel. De ő azért sem akart a Zolitól elválni. Hát elege volt a jókislányságból, a jótanulásból, a jóviselkedésből. Az egész világ szar volt. Mindenki szar volt. És utólag bevallva, a Zoli is szar volt. Csak ezt nem akarta látni. Mert a Zoli volt az első, mert mindenki a Zoli ellen volt, kivéve őt magát. És ők ketten a világ ellen, Bonny és Clide. Ez szép volt, de nem igaz. A Zoli megnémult, a nyelvét már csak a szájában érezte, többé nem hallotta. Aztán jött a húsvéti szünet. Ő nagyon sokáig tartotta a kezét a Zolinak, ott a fiúkolesz előtt, a szürke háttérben, a többi fiú vihogása közben. De a Zoli csak a többi srácot figyelte és a Ciliről beszélt, mert a Cili most Ausztriában volt sítáborban. Hogy mikor jön vissza? Ezt kérdezte a Zoli és ő egészen elfehéredett és többé nem akart levegőt venni, mert akkor a Zolinak izzadni kezdett a keze. Nem válaszolt, elment és sokat sírt otthon, a függönyök mögött, a kanapén és akkor azt mondta az apja, most meglátogatjuk a nagyanyádat és pakolni kellett, mert egy hétre mentek. És mikor bepakolt valahogy örült, hogy elmennek otthonról, hogy most jön ez az út, a hosszú szántóföldekkel és a végtelen naplementékkel és a kék, piros, lila felhőkkel és akkor otthon hagyhatja a Zolit és a Cilit és azt a sok csókot, amit váltottak és eldobhatja ezt az egész, ronda, műanyagszerelmet, amivel áltatta magát.

És esett az eső és békén hagyták, senki sem kérdezte, miért sír, mi a bánata és az nagyon jó volt, mert nézte az esőcseppeket és számolta őket a kocsi ablakán és valahogy ez megnyugtatta.

2013. március 23., szombat

részletek

Balogh Tibor: Károly kert (festmény, 2011)
minden egész darabokban
minden részlet eltörött.
*
vagyok magam foszló mása
reggelire megevett kalácsa.
*
tombolok mint csészében a vihar
rohad bennem az önismeret
mint hűtőben a kaja
ismétlésben az ön --
*
(várom hogy egy pillanatban
magadban ne rám ismerjek
várom hogy e pillanatban
magamra és ne rád ismerjek)
*
(várom, hogy a tearózsa)
*
bélyeg volnék mintha rajtad
szerelmünk és önzésem záloga
változtatnék gyerünk rajta
de én vagyok a teremtés zápfoga
*
minden csésze darabokban
minden vihar eltörött
hová mennék hazahúz ma
ösztön, élet
ami romlik
ami örök


2013. március 17., vasárnap

Testvér

Katona vagyok, egy üres háború gyermeke, arcomra fátylat vet az eső, dörgő villám a kabátom, csizmám telve sós könnyekkel, hordom kongó héjtestemet az ismeretlenbe. Húgom, nem ismersz, mikor anyánk megszült, én társakkal meneteltem. Csak ujjam, ami összeköt minket, tollban, papíron találod híg érzéseimet.

Meleg kabátot, tiszta napsütést, hajnali madárcsicsergést, egy sonkától illatozó kamrát jelent a neved. Majdnem elég. Csak a kezem maradjon a zsebemben, ott tartalak szorongó ujjaim vértelen erejével. Ugye megengeded nekem, hogy veled töltsem meg kongó héjtestem?

2013. március 8., péntek

Mintabüszke


Jóska a citeráját pengeti. És énekel: akkor széép a zerdőőő mikó ződ. Mikor aa vadgalaamb benee kőőt. Olyanaa vadgalaamb mintabüszke lyáány. Síírva jáár a legééények útán. A subája igen melegíti már, mégiscsak március kezd lenni. De annyi baj legyen, a pénzecske szépen csordogál kalapjába, midőn az egyre nyúló napok egyikének sugara búcsúzásképpen éppen az ő feje búbját ejti útba és el is időzik ott kicsit, mintegy – bár jelenlétét titkolnia meglehetősen körülményes is volna – reflektorfénybe helyezve őt és produkcióját a főváros por- és villamoslepte csomópontjának kellős közepén. A villamos megáll, az emberek gyönyörködnek. Bajsza úgy kunkorodik, olyan büszkén, hogy csuda. Öltözéke is példaértékű, pont mint a mesében. Gyerekek állnak meg ámuldozva: nézd, anyu, ez olyan, mint a csillagszemű juhász!

Jóska rájuk mosolyog jóságosan, szeme valóban mint a csillagszemű juhászé. Balladai homály helyett népmesei idill időz, és mindenki szívére bizalomgerjesztő kackiás bajusz kerekedik, mint Jóska pompás ábrázatára.

Mígnem. Figyelmes lesz hősünk játékára két igencsak megtermett legény. Olyasfélék, akik miatt „nem a legjobb környék”-nek szokás nevezni bizonyos területeket. Most ez a kettő Jóska mellé oldalog, semmifajta feltűnést nem kerülve. Jóska mindezt nem tudja nem észrevenni, zavarát fülig érő bajszához kunkorított mosollyal igyekszik leplezni. A pengetést és éneklést egy pillanatra sem hagyja abba, hangja erőteljesen szól, semmi ki nem zökkenti.

Elvágtaam a zujjaam de nemfááj. Fügefaa leveleet raktaam ráá. Énekli rendületlen, lendületben.
Ésazthogy 'a citromfa levelestül, ágastul', ismered-é testvérem? kérdi a jövevény.
Citromfaa? Ilyen magyar népdal nincsen.
Há' dehogyis nincs. És már kezdi is: A citromfa levelesül...
Éértem én, de hát a citromfa nem őshonos Magyarországon, tehát ilyen magyar népdal nincsen. Mondja Jóska, miközben némileg erőltetett, ámde gyöngyöző kacajjal fojtatja a nótázást és a pengetést.
Mér, a fügefa őshonos? Kontráz az eszerint szintén kizökkenthetetlen jövevény.
És ő is rákezd. Szívből, mint a juhász, szeme csillog, akár a másiké. Kezében tulipán, pont, mint a mesékben. A fülbevalótól és virág a celofánjától éppenséggel eltekinthetnénk, de az összképen mit sem rontanak.

Jóska néhány ütemnyi szünet után újra rákezd, de már csak citerán. Megpróbálja lekísérni a kollégát.
Nem jó hangon kezded el, figyelj!
Dehogynem!
Rekedtes hangja betölti a teret:
A citromfa levelestül, ágastul,
Kisangyaloom, hogy váljunk el egymástuul?

Jóska nem tudja követni, csak mosolyog, aztán már csak kacag. Nem tudni, hogy zavarában, kínjában vagy örömében, csak folyik folyik belőle a kacagás, mint a másikból az ének, mígnem a nappalból hirtelen éjszaka lesz és a munkából hazaigyekvő morcos közönségből vidám tavaszi kompánia. Ölelések, találkozások, egy kisgyerek csokit bont, a nők virágot kapnak, percre megáll (vagy visszafordul) az idő, mint a tér fölött feszülő vezetékekben az áram, fejekben a szitkozódás.

Aztán egy szürkearcú néni lép közbe. Suttogást színlelve ordítja oda a juhásznak: ne is foglalkozzon ezzel aaa... nem tisztelik ezek a hagyományt.

A zene abbamarad, a jövevény közelebb lép az asszonyhoz. Hogyha fehér bőrű nő lenne, azt is mondhatnánk: barátságosan. De bármennyire is nőnap van, ezért a tulipán, meg a sok virág, meg a bimbózó tisztelet, mégsem lehet mindenki nő, így ő is megmarad kétméteres kopasz cigánynak, ehhez mozgása is idomul. A néni hátrál.
Elnézést hölgyem, ez az ember érti a humoromat. Mutat Jóskára. Maga érti? Nézi a nénit.
Hagyjon engem békén. Sápad el a néni.
Én kérem, hagyományőrző oláh cigány vagyok, mondja büszkén a juhásznak, mintegy lemondva a néniről. Itt leszel nyáron is, testvérem?
Nem tudom még, nem tudom, mondja a juhász és újra kacag, és újra penget, mintha mi se történt volna.
A jövevény pedig mélységes rekedt hangján, az ujjával csettingetve, tánclépésben megkerüli a dermedt nénit, és dalolva perdül fel a – kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak – villamosra.

2013. március 6., szerda

Carpe diem

Csak lenne már péntek - így gondolkodott és nézte az esőt, hogy kopog az ablakon. Mintha be akart volna jönni, olyan dühösen, olyan derekasan verte azt az üveglapot, hogy már csak azt hallotta. Kopp--kopp--kopp-kopp-koppkoppkppppkpkpkp. Nem kellett néznie s tudta, hogy a tanár őt figyeli. Mindig őt figyeli, amikor földrajz órát tart. Mert egyszer felsorolta Európa összes országát és városát, mert tudta. Pedig rosszul tudta s mégis ő lett a kedvenc, vihette a kávét a nagyszünetben a tanáriba,

A nagyanyjától egy nagy földgömböt kapott harmadik születésnapjára. Lehetett forgatni és bekapcsolni, istent játszani. Világított kéken, zölden, pirosan, sárgán és rajta volt a Szovjetúnió és Kelet- és Nyugat-Németország és ő ült a földgömb előtt és mormogott és forgatott. Becsukta a szemét és hagyta magát sodorni. Akkor egyszer Dél-Amerikában volt és nem tudta elképzelni, hogy lehet valami nagyobb, mint Magyarország és pedig volt, mert Argentina és Brazília sokkal-sokkal nagyobbak voltak, mint maga Európa. Olyan volt ez a nagy gondolat, mint a cukorka, mert nyalogatta, nyalogatta, de nem fogyott el. Nem fért bele a fejébe, hogy lehet ez. Milyen messze vannak azok az argentinok s látta maga előtt az indiánokat, ahogy tangót táncolnak és spanyolul beszélnek. Csak ennyit tudott Argentináról, az sem volt világos, hogy honnan, de talán a nagymama mesélte egyszer, mert az unokaöccse hozzá ment ott egy Teleki grófnőhöz. És a Túzföld, arra is emlékezett. Ahogy a lángok kiperzselik a földet, így. Miért menne oda a Teleki grófnő nászútra, ha olyan veszélyes. Ezt sem bírta felfogni. De Argentína így maradt, benne, mint a tűzföld, mint az indiánok és azt gondolta, ott mindennek sokkal érdekesebbnek kell lennie, mint idehaza. A kis bolygó, csak az volt az övé, minden más a felnőttek tulajdona. Ezt most is ugyanígy gondolta, pedig néhány nap múlva tizenhét lesz.

Kopogott az eső az ablakon és a padtársa oldalba lökte. Eszter, kérlek, válaszolj a kérdésre - szólt a tanár és Eszter csak néma maradt és csodálkozott, hogy most mi lesz. Mindenfelől súgták neki a kérdést, de mintha ma nem tudott volna gondolkodni. Most el kell hogy keserítse újból a tanárt és mindig ugyanaz a dráma. Hogy, ha te nem tudod, akkor mit várjak a többi marhától.
Ez mindig nagyon fájt neki. Mert ő nem akarta bebizonyítani, hogy jobb a többi marhánál. Ő véletlenül volt jobb, nem az ő érdeme, így alakult, most már hagyják békén. Az osztály kussolt. Az abklakon az eső kopogott. A tanár nagydarab, kövér disznó volt. Nem pedagógusnak való - így mondta otthon az apja mindig, mégis kussban maradt ő is a szülőin. A tanár nagyon tudta, hogyan kell feszkót csinálni. Éppen váltak a feleségével, aki egy jól menő cukrászdát vezetett a városban. Az volt a kedvenc cukrászdája, de mióta megtudta, hogy a Feri bának a feleségéé, nem járt többé kókuszfagyiért oda. Inkább vett túró rudit és kussolt.

Feri bá kövérsége már érdekes volt, mert nem úgy nézett ki, mint egy ember, hanem valami ormótlan szobor, amit még nem formáltak meg. A háj redőkben lógott a karjáról és a tokája külön életet élt, ha felállt, leült vagy beszélt. Néha fixálta a tokát és azt gondolta, csak a toka tart földrajz órát és attól mindig jó kedve lett. 
De ma nem érdekelte semmi. Unottan nézett a tanárra és felvonta a vállát, aztán megint az ablak felé fordult. Feri bá nem volt megelégedve, nem szólt semmit. De tényleg semmit. Hosszú perceken keresztül. Valakinek kiesett a toll a kezéből és egy olyan pillanat volt, amin mindig elcsodálkozott. Hogy negyven ember hogy tud haláli csöndben maradni, ha fél. Olyankor a leejtett toll egy robbanás. Hát visszafordította a tekintetét, hogy Feri bával farkasszemet nézzen. Ha így akarjátok, szólt aztán a tanár  és felcsapta a naplót, a tokája abba se akarta hagyni a rengést. Felelünk, meteorológia és nyálazta a lapokat. Mindenki utálta a meteorológiát. Felhőképzódés, hőháztartás, időjárás, kontinensek. Mindent lehetett kérdezni, hogy senki se tudja a választ. Micsoda cunami - gondolta, de ettől se lett jobb kedve. 

Hát, mit keresek én itt? Nem volna jobb Argentínába menni, tangózni és marhahúst enni, spanyolt tanulni? Nem minden érdekesebb, mint a haza? Mint ez a tanár, ez az osztály, a meteorológia, kókuszfagyi és rengő toka? Csak a túró rudi hiányozna. Meg apu és anyu. De úgyis messze lesz, ha az egyetemre megy. Van annak értelme? Hisz mindennek vége egyszer! Ez a kövér disznó is meg fog halni. Nem is olyan sokára - gondolta. Én is meg fogok halni. Carpe diem. Ezt egyszer olvasta egy képeslapon és aztán beleírta az emlékkönyvekbe és a levelekbe és mondta az apjának, ha az azt akarta, hogy rendet rakjon a szobájában. Ez lett a mottója. Fel is festette a falra, mert nem tudott betelni vele. Egy tetkót is akart. A lábfejére, de a fájdalmat nem szerette, meg arra is gondolt, ha öreg lesz, az majd hülyén néz ki, mint a nagypapán a meztelen nőci. Ráncos és nem is mutat jól a barna bőrön. Ő meg barna volt. 
Feri bá kiválasztott valakit, egy gyengust. Úgy filézte ki a szerencsétlent, hogy egy szál csont nem maradt benne. Még akkor is remegett a lába, amikor kicsöngettek és vége volt a szivatásnak. Persze nem beszélt vele senki, de nem is érdekelte. Az osztály pusmogott és ő nagyon egyedül érezte magát. Eldönötte kivándorol Argentínába. Csak azt sajnálta, hogy nincs valami forradalom épp vagy nem menekült, mert akkor gyorsan megkapja az állampolgárságot. Volt még egy magyar óra, aztán a busz. 

A buszmegálló mögött volt egy tér. A beton lélegzett, a nap szárította a pocsolyákat. Nem először látta ott az indiánokat játszani. Nem passzolt a kép. A fejükön színes sziú tolldíszek, rojtos western-bőrgatya a derekukon és Andrea Bocelli a cédélejátszóban. Arra fújtak néha bele a didzseridúba vagy a furulyába. Lángost ettek és szprájtot ittak. Mégis indiánok voltak. Mások, idegenek, nem magyarok. Ma vett tőlük egy cédét, azok csak bólogattak, nem látszott az arcukon, hogy jó az nekik, ha valaki egy ezresért megveszi ezt a szar zenét. Otthon betette replayre. Csak feküdt az ágyon és újra és újra meghallgatta Andrea Bocellit és az indiánokat. Nézte az ablakon a függönyöket. Kint zöld volt és csöpögött az ágakról a víz. Elővette a földgömböt, becsukta a szemét és azt mondta, nem ez az én világom. Fuck you all és carpe diem!


Gyereknap, nőnapra

az egész telep az ég felé néz
nap süt mégis szürke minden
arcokat fest két ügyes kéz
a szív is néha meg-megdörren

mianyáink csendben lesznek
ugrik a kis tigriskölyök
herceg pózol minden állat
lesben áll a hátad mögött
e megkettőzött furcsa világban
tükröződnek vissza innen
pocsolyába lépő vadak
labda repül borul minden
a játszótér nézd eukonform
mondja és két vasrúdra mutat
széthordták a házakat mind
pár gerenda itt-ott maradt
istállóban fogant gyermek
nem jósoltak róla vének
minden házat penész emészt
negyvenévnyi államérdek
ide király soha nem jár
nyájat innen senki nem szed
herceget már anya nem vár
testéből etet annyi testet

2013. február 28., csütörtök

A Sanyinak több hege is van

Sanyinak volt egy heg a fején. Azért mondom, mert az nem akármilyen heg volt, hanem nájki-alakú, mint a márka. Mint a focicpő, mint a dzsászt dú it-feliratú póló, olyan volt neki a fején. Épp a tarkója fölött. Valami kavicsdobáláskor kapta. Nem nagyon emlékezett rá, de menő volt, ott volt, mindenki, az összes focis haverja, irigyelte érte.
Így ült, ilyen irigylésreméltón a Sanyi a buszon. Illetve állt, mert hat óra harminc volt és szorgos családapák, akiknek mégsem futotta kocsira, és csinos szinglicsajok, akiknek még nem futotta gazdag pasira, is azzal a busszal mentek, amelyikkel ő. A fején a nájki-heg. Vagy tenyérnyi nagyságú, éppen úgy görbült a vége és fehér volt, a fekete hajában. Az excsaja azt mondta neki, ő nem szereti azt a heget. Ha rövid a haja, úgy néz ki, mint egy szkinhed. Úgyhogy Sanyi megnövesztette és mégis elhagyta a csaj.
A haja megmaradt hosszúnak és az éjszakák is. És, hogyha kijött a pénztár mögül, ahol már három hete dolgozott, akkor elment a kocsmába, mert az megkúrtította az éjszakákat és aludni is jobban tudott.

Volt egy csinoska a buszon, kapaszkodott fent a lógó bőrszíjba és nagyon kék volt a szeme. Jól bele lehetett feledkezni az ilyen színbe és ő bele is feledkezett. Aztán észrevette a csaj és úgy nézett rá, hogy attól menten felállt neki. Pedig nem szépen nézett, hanem megsemmisítően, de nagyon őszintén, és akkor gyorsan leszállt a Sanyi, pedig lett volna még két megálló, amit tehetett volna.
Lentről nézett bele a buszba. A csajnak csak a válla látszott és a szőke haja, ahogy az ablakhuzat csapkodja a feje körül, amiben a két szép, őszinte, megsemmisítő szem volt.

Sanyi arra gondolt, hogy nagyon kanos és ezt az érzést nem szerette egyáltalán, mert buzisnak tartotta és férfiatlannak. Be nem vallotta volna senkinek, hogy úgy igazán jól jönne már neki egy ilyen kis szőke. Csak egy éjszakára, már únta a kocsmát. Oda is csak a haverok jártak. Borostásak voltak, rondák, büdösek és hangosak. Inni lehetett velük, meg a focit nézni. A paraszt Dávidka meg arra volt jó, hogy vihogjanak az emberek rajta. Azt azért nem szerette, de nem tudta senki, hogy miért is lesz ő mindig olyan dühös, ha kiröhögik a szánalmas, béna fogyatékost, akinek folyt a nyála és dadogott. Mit magyarázza nekik? Csak fogják be és jöhet a következő kör.

A szegélyen járt, a köveken, néha már foghíjasak is voltak ezek az ápolatlan pesti utcák, az volt a kihívás. Ma nem voltak csúszósok. Épp egy olyan este volt, amikor már felszáradt az eső, de még nem száradt ki egészen az utca. Olyankor jól tapad a cipő és különben is futócipő volt rajta. Nike, mi más.
A kocsmában már állt a füst. Hát, ti mikor végeztek, baszod, hogy már ennyi Sopronit megittatok? - így köszönt a Sanyi, mert bár finomlelkű volt, tudta azt is, a kocsmába nem viszi be ezt a lelkét. Ott csak inni kell, nem beszélgetni. Hatan voltak, az Izike készítette a korsót a pultra, Dávidka meg kalapált valamit a sarokban. Csak a rohadt kalapálást lehetett hallani, mire az Izi megelégelte és kivette a kezéből a kalapácsot. Ne csináld - szólt rá a Sanyi - pedig neki is elege volt a hangos kopogásból. Érezte, hogy a fejébe száll a vér, szép vörös lesz az egész arca, hátul meg a nájki-heg ég, de nyugodt volt, lassan mondta és az Izike visszaadta. Valami kartont tegyél alá, hadd üsse azt, a hülyéje! - mondta az egyik fogatlan úr és igaza volt, az Izike alárakta és mindenki boldog volt. Csak a Sanyi annyira nem. Már a harmadik sörét itta és már végigmentek a hét összes focimérkőzésén, hogy a Mencseszter és a Fradi, és igazán nincs akkorra különbség, csak a pénz babám, és kaccsintottak az Izire, pedig nem volt szép nő és a trikó alól kilógott a hónaljszőre, de még akkor is érezte azt a heget a haja alatt és most nagyon fájt és égett. Akkor azt mondta, hogy ő most egy felest kér, szilvát, Izike - ide elém, egy körre mind meghívom, de még a Dávidkát is. Pedig nem volt sem péntek, sem ünnepnap. A Dávidka persze kiköpte, mert csak a sört szerette, de azt is cumiból, mert a pohárból kilötyögött neki. Egészségedre, Sanyi és koccintottak és ment a szesz a büdös torkokba és a Sanyi hege csak jobban égett.

A Szilva máskor mindig segít, mert a szilvához jóemlékek fűzik. A nagyapa, a kert, a dombok, meg a nyár. Hogy szedte a fáról, mezítláb járt a szilvában, ami lehullott és jött fel a lábujjai között, úgy nézett ki, mint a libafos, de édes volt a szaga, meg érdes, kemény a magja. Nagyon csiklandozott. De a nagyapa minden szedett vödörre ígérte, hogy az egy fagyi és ő vagy hattal szedett és tényleg úgy volt, ahogy a nagyapa mondta. Hat fagyit kapott, hat különböző napon, mindennap, csak szombaton, vasárnap és hétfőn nem, mert akkor nem volt nyitva a bolt. Akkor málnahabot csinált a nagymama, az se volt rossz.

Így itta a szilvát most, hogy benne volt neki az összes nyár, az összes szép nyár. Hogy rohadna meg. Benne volt a Niki is. A húga, hát fogyatékos volt, attól kapta valamikor a Nike-jelet, tudta. Jól elpáholta érte a Nikit, mert megvágta a kaviccsal, aztán az apja páholta el a Sanyit. Aztán mégis szerette a Nikit. Olyan volt, mint a Dávidka, csak lányban és kicsiben. Mert a Niki nem szeretett enni, csak a lekvárt, abból meg sosem volt elég, mert azt a Sanyi is szerette.
Dávidka, hát ne prüszkölj - röhögött fel az Izike és kivette a kezéből a cumissört. Püfföld tovább a dobozt és Dávidka csak nézte őt, mire az Izi lefogta a szemét. A Dávidkának se jó a nézése, süt belőle a hülyeség. Ezt mondja az Izike most is. A Sanyi feláll. Te Izi, én ezt most elviszem és a pult mögé nyúl és a pálinkát beleteszi a nadrágzsebébe. Kimegy az ajtón és nem akarja hallani a Dávidkát meg a Nikit sem.

Ott van, megfogja, kidomborodik a heg, fáj neki. A Nikivel hülyéskedett. Kergette. Pedig nem volt a Niki gyors sosem, de akkor az egyszer. Kiesett a tólószékből, valami vaskerítés darabja feküdt szanaszéjjel az udvaron és beleverte a fejét. Még röhögött egy pillanatig, aztán bőgni kezdett és mire a Sanyi szólt az apjának a Nikinek csak a nyála folyt és mozdulatlan volt. Nem akarta nézni a Sanyi, hogy a Niki meghalt, az apja nem szólt egy szót se. Rázta a nyálas-véres vállát a Nikinek, beleültette a tólószékbe, de abból se szállt bele az élet, csak egy pillanatra nézett úgy ki. Arra nagyon jól emlékszik a Sanyi, mert akkor azt hitte a Niki csak tetteti, pedig tettetni sem tudott soha, és megkönnyebbült. Aztán megint megijedt, mert még holtabbnak tűnt, mint előtte, ahogy a feje rácsuklott a mellkasára. A nyál még mindig folyt belőle, mintha annak külön élete lett volna.

Mit keseregjen most már? Csak az a heg ne fájna, csak ne égne, segítene már a pálinka, az mindig enyhíti, attól jó lesz. És állt a járdaszegélyen, nagy volt a fájdalma a hegében és előrehajtotta a fejét és vissza és akkor jött a busz a kanyarból és a szőke csaj ült rajta és a Sanyi becsukta a szemét és kezében az üveggel integetett, hogy majd meglátja, hogy megfogja dugni.
Pedig nem is ugyanaz a csaj volt, csak egy szőke csaj, nem is biztos, hogy kék volt a szeme, csak a Sanyinak már mindegy volt, mert a pálinka most már elfoglalta a testét, meg az agyát és csak a Nikire tudott gondolni, a nyálára és arra, hogy most megkettyintené a szőke csajt.

Nagyon perverz vagy, te állat, mondta aztán hangosan a buszsöfőrnek, aki becsukta előtte azt ajtót. Az éjszaka sötét volt a fején a heget tapogatta és leült egy fa alá, volt neki lombja is, gondolta, hogy szilva, pedig Pesten nincs is szilvafa közterületen. Aztán csak nézte és nézte a cikázó kocsikat, hogyan tolják maguk előtt a fehér fényt és hogyan húzzák maguk után a pirosat. És akkor egyszer csak abbamaradt az égés és a Sanyi becsukta a szemét és egy kicsit gondolt a halálra, hogy az neki mikor jön és milyen lesz, mert igazából már az agyára ment az a fájó nájki-jel a fekete haja alatt. És azt remélte az övének majd szilva szaga lesz és kék színe.


2013. február 24., vasárnap

Perspektíva

A szemüvegem maszatos, és minden más is, amit most a szűrőmön keresztül látok. Nem írtam semmit hónapok óta. Mármint semmi érdemlegeset, csak fájdalommentes-tényszerűt vagy pihekönnyűt. Sehol semmi szubjektív. Sehol semmi súlyos.

Egyszerre ülök anyósom pompásan terített asztalánál, apáméknál a gyerekzsivalyban, az émelyítően barokkos, istenszagú nagytemplomban, a szegény cigány asszonyaim két szem krumplit hírből ha ismerő, sparhelten rotyogó levesénél, amiből akkor is megkínálnak, ha alig van, és ülök anyám mellett most is, mint négy éve, ugyanitt.


Először lányként, most feleségként költöztem be ebbe a lakásba.

Itt történt például, pontosan itt, ebben a szobában, még az ágy is pont itt állt, hogy bejött hozzám anyám egyik este, én épp olvastam vagy írtam, mert akkor még olvastam és írtam és nem lett belőlem az a nő, akit akkor még utáltam és most próbálom megszeretni, bár lehetetlen megszeretnem, hogy nem ír már, csak életvitelszerűen, és hülyeségeket, szóval itt ültem, és értelmesebb dolgokkal foglalkoztam valószínűleg, mint mostanában esténként, de most is itt ülök, pizsamában, és emlékszem anyámra, aki 4 évvel ezelőtt mellém ült és bocsánatot kért a maga módján. Persze az is lehet, hogy teljesen mást mondott. Csak az maradt meg tisztán, hogy mesél valamit, azután fogjuk egymás kezét és sírunk, és én nem értem, hogy miért kellett 22 évet várnom ezekre a mondatokra.


Mint mikor a filmben már nem hallod a szöveget, mert elnyomja a katarzis zenéje, egyre távolodó alakokat látsz csak, az egyik fekszik, a másik az ágy szélén ül, mígnem az egész kép, veled, meg az ággyal, meg anyáddal együtt hangyányivá törpül, és hirtelen minden probléma feloldódik a madártávlatban.


Így nőttem fel én is azóta, valamelyest, eltávolodva ettől a szobától. Van férjem, munkám, meg ilyen dolgok, de igazából soha nem tudtam megbocsátani és igazából soha nem tudtam megszabadulni a lelkiismeret-furdalástól sem, amit a haragom miatt érzek. És most újra premier planban ülök itt. És el kell számolnom magammal.


Hova lettem? Miféle kábult robot került a helyemre ezalatt a négy-öt év alatt?


Miért van az, hogy ha valamit nagyon akarok, akkor arra képtelen vagyok, viszont a kisujjamból kirázom az államvizsgát, meg bármilyen más szöveget vagy szövegelést, mert egyáltalán nem érdekel? Hát, ez sem egy spanyol viasz, tudom. 

Mivel kell még megküzdenem, hogy végre all in írni merjek? Hömpölygő, belőlem fakadó, áradó, magától értetődő módon. Mint amilyen volt régen. Mint amilyen a levegő.


Talán ez, a merés, hogy úgy gondolok rá, mint egy félelmetes szakadékra, amit át kell ugrani, ez nem tesz eléggé merésszé. Vagy hogy nem találtam még meg azt a hangot, amiben ne érezném magam rosszul utólag, mert túlságosan személyeset vagy túl kevéssé személyeset ütöttem meg.

Régebben játszani is szerettem, ez volt a lényeg. Most meg tényszerű és egyszerű vagyok mint egy faék. Tény, hogy létezem és az agyi funkcióim egy kanáriéval egyenlők - mert zenélni még azért szeretek. Régebben jól ment a sűrítés, a tömör és szimbolikus önkifejezés, most pedig szöveggyártó kisiparosként azt nézem csak, hogy tudnék még több fölösleges szöveget eregetni a világhálóra, ami aztán senkiben nem kapaszkodik majd meg - persze, ki tudja - lehet, hogy van pár ember, aki néhány gondolatomat belekeveri a reggeli kávéjába, talán megdicsérnek egy-két fórumon,


na és?

és akkor mi van?

Történeteket akarok végre, amiben minden leképeződik, amiket fel lehet mutatni, hogy itt van, ez az én koszos szemüvegem, a rendetlen lelkemmel és a hatalmas perspektívát befogni képes, egyszerre rendszerezett és rendetlen álláspontommal együtt kitéve az asztalra, itt van, kézzel foghatóan itt van, mint anyám öt éve ugyanebben a szobában, és azt mondom, egyszerre nektek, magamnak és anyámnak is: na most nézzétek meg.


A kép forrása: graigue


2013. február 23., szombat

Peronon

Ne keseregj már. Állok a peronon és úgy érzem, az a könnycsepp, ami most indulóban van valahogy össze van kötve azzal a piros-szürke-fekete szupervonattal, amelyik Bécsbe megy és viszi magával a lelkemet. Viszi, a távolba, ami nem is olyan távoli, mert Európa kicsi, mint egy ujjbegy és ezért nincsenek távolságok, csak a szívben.

Szóval, állok itt, pattanásaim lilulnak a hidegben, a nap a hátamat éri és mégsem melegít. Mégiscsak rohadt hideg van itt a peronon. És akkor ott ül megint valaki a vonaton, akit szeretek és minden így feljön bennem. Kicsit, mint a hányás, mint a vulkán, mint egy rohadt dinnye, ha meglékelik a piacon. És sziszeg bennem a múlt, a nővérem, akit így kísértem mindig a vonatra és akkor még szörnyűbb volt minden, mert gyerek voltam és nem én mondhattam meg, hogy mit tegyek. Nem én voltam, aki megmondta, hogy ma akkor sírhatok és ülhetek az ágyon és tehetem a semmit. Mert akkor a mostohám volt ott felettem, Damoklész kardja és azt hiszed, azt valahogy el lehetett radírozni onnan...
Hát, nem lehetett és csak apámnak állt hatalmában és akkor egy nap, sok-sok év hiszti és könyörgés, veszekedés és ajtócsapkodás után végre eltűnt a mostohám és vitte a pálmámat, a nagyot, amelyik a szobám sarkában állt és nagyon szerettem és sörrel törölgettem a leveleit, hogy fényesek legyenek. Nem is, de azt a futónövényt, amit törölgettem, azt is elvitte.
Álltunk mi ketten ott a nővéremmel a peronon. A hangosba bemondta az a kedves női hang - kontyba a haja, gőzölgő tea előtte és kardigán télen, nyáron virágos, lenge ruha, ilyennek képzeltem - hogy megy a Liszt-expressz és viszi magával a boldogságomat. Pá-pá. Ezt nem mondtuk mi soha. Az utolsó pillanatig kapaszkodtam a nővérembe. Tartottam, ne szaladjon el előlem. Fogtam a sálját, beleszagoltam a nyakába és ő hagyta és nem tudom, hogy mit gondolt. Aztán elment, csak én maradtam mozdulatlan, azokkal a könnycseppekkel. De azok nem nehezek voltak, mint a mostani, hanem gyorsak. Folytak végig rajtam, mint egy niagara és akkor aztán a világ mondhatott nekem akármit én órákra eltűntem emögött a niagara mögött.
Néha sütött ott is a nap, de akkor azt éreztem, ez igazságtalan, a nap ne süssön, ha nekem bánatom van. És akkor otthon leengedtem a redőnyt és a lelkemnek barát sötétet teremtettem. És ültem és néztem a recéket, amiken a nap besüt és nem tudtam mitévő legyek és, hogy eljön-e valaha az a nap, amikor nem kell a mostohámat néznem. Nem kell néznem, ahogy dühtől vörösödik a nyaka és remeg az ajka és vérben forog a szeme. És nem kell néznem, hogy görnyed az ebéd fölé, mint a keselyű, hogy tolja a szájába az ételt anélkül, hogy élvezné, hogy felnézne, hogy elégedetten elmosolyodna. Nagyon furcsa nő volt és most úgy gondolok rá, mint egy álomra. Nem őt hibáztatom. Senkit nem hibáztatok. Csak ne lett volna olyan sokáig, azt kívánom.
És itt vagyok. A peronon állok. A nővérem után futottam mindig, amikor elindult a vonat. Odáig, ahol már csak sínek voltak és integettem, a kezem a magasban, képes vagyok rá, mágnes a karom, megáll a vonat és a nővérem azt mondja, én itt maradok veled és minden jó lesz. Soha nem sikerült, a vonat elment és aztán jött a niagara az arcomra. Most elindulok higgadtan. Mozgólépcső, Tirol, én választottam, hogy elmegyek és mégis ittállok megint a peronon és integetek és a könnycsepp, az kettő van, mintha az orromból sokkal több is jönne, mint a szememből és borzsasztó lassan jön ki a szememből, mintha nagyon gyűjtene valamit. Bánatot, szerelmet, elmúlást, szégyent, tehetetlenséget - hogy tudja a lélek egy könnycseppbe sűríteni ezt az egészet?

Fotó: KA