Szerette ezt az utat. Főleg, ha esett az eső, akkor különösen, mert az a gyerekkorára emlékeztette. És neki tényleg szép gyerekkora volt. Békén hagyták. Főképp, és az jó volt, mert azt csinált, amit akart. Csak veszélyes dolgokat nem csinálhatott. Nem mászhatott háztetőkre, nem szállhatott be idegenek autójába. De ezeket úgysem akarta csinálni.
Az első fiúja volt. Zoli. Szép, barna szemei voltak. A szempillái nagyon hosszúak. Nagyon tetszett neki a Zoli. Ültek a játszótér padján. A Zoli cigizett és ő meg rugdosta a kavicsokat a cipője orrával. És nézte a lábukat. Milyen nagy volt a Zolié. Mindig délután ültek ott, a Zoli a jobb oldalán, sütötte a nap oldalról és akkor lehetett a legjobban látni, milyen hosszú szempillái voltak. Ő vajon mit gondol rólam? Nekem is a szempilláimra gondol? Arra, hogy formás a seggem? Arra, hogy jó az alakom? Szép a bőröm, szép a hajam? Vajon mire? Mit vesz észre rajtam? Miért ül itt velem? Velem akar itt ülni? Mással? A Cilinek is tetszik a Zoli. Cili volt a legjobb barátnője. Nagy mellei voltak és fehér bőre. Úgy nézett ki, mint hófehérke. Nem lehetett tudni soha, hogy mit gondol. Vagy, hogy amit gondol, azt is mondja-e vagy egészen mást mond. A Zoli meg csak szívta a cigit. Mélyen vette a levegőt, hosszan kapaszkodott az égő csikkbe és ő meg arra gondolt, hogy ez olyan, mint egy útépítő most. A Zoli olyan, mint egy útépítő, de a szemei, mint Adyé, mint két mézbarna üveggolyó, a szempillák, mint azé a modellé a Lancome-reklámból, elegánsak, ívesek, a napsütés meg formát ad nekik, az a szempilla-festék. Mindig azokat nézte. A szempillákat. Mindenkinél. Mert azokat nem lehet észrevenni, csak, ha nagyon odanéz az ember. Akkor látszik, hogy igazából milyen hosszúak. Néha azt akarta, hagyja már abba a Zoli a cigizést, akkor lehetne csókolózni, de mintha nem is akart volna csókolózni vagy legalábbis, mintha mindegy lett volna neki.
A Zoli volt neki a Johnny Depp. És ő lesz majd a Vanessa Paradis. Azt képzelte bele, hogy rosszfiú és őmiatta majd jófiú lesz. De aztán az lett, hogy az egész iskola pusmogott a hátuk mögött. Hogy ezt a jó kislányt hogy elrontotta ez a rossz fiú!
A Zoli nem tanult jól, de jól röpizett. Izmos karjai voltak, gyorsan futott, magasra ugrott pontos volt. Mindenki reszketett a felütéseitől. Délutánonként sokszor várta a következő buszt, csakhogy röpizhessenek együtt. Sokan voltak olyankor, de ő mindig a Zolival volt egy csapatban. Ha mögé állt, olyan illata volt, mint a füstölőnek a Bahiában. Azt is szerette. Mert a Bahiához is jó emlékek fűzték.
Egyszer nagyon esett és befutott oda és nézte a sok távol-keleti anyagot, a cédéket, az ékszereket. Nem volt pénze, hogy vegyen bármit is, de szóba elegyedett az eladóval. Annak meg be nem állt a szája. Mondta a történeteit Indiáról, Brazilíáról, Kambodzsáról. Mintha mindenütt járt volna. Olyan más volt ez a fickó, mint mindenki, akit ismert. Aztán egy barátság-karkötőt kapott tőle. Azt is úgy félvállról. Mondta, hogy úgysem tudja eladni őket, hát vigye. Azóta nem is mert bemenni a Bahiába, csak a füstölőnek a szaga volt az orrában. És a Zoli is olyan füstölőszagú volt.
Nagyon mélyen vette a levegőt, amikor mellette állt. Olyan volt, mint a benzinkutaknál. El kell találni a pillanatot, amikor az ember érzi a benzinszagot. Ha rosszkor veszed a levegőt, akkor már nincs. Hát, a Zoli is ilyen volt. Füstölős-benzinkutas. Egész nap elbírta volna szagolgatni és nézni a szempilláit.
A Cili nem tudott röpizni. Ez megnyugtatta. Mert látta, hogy a Zolinak tetszik, ha valaki jó felütéseket csinál. És ő tudott olyanokat. És mindig nagyon izgult, hogy el ne rontsa. Mert a Zoli akkor káromkodott és olyankor összeszaladt egészen kicsire a vér az ereiben. Az nem volt jó. De erre nem gondolt, amikor a buszon ült.
Végülis egyszer abbahagyta a Zoli a cigizést és akkor nagyon mélyen belenézett a mézbarna üveggolyókba és semmi sem történt és nem értette, hogy a Zoli, hogy tud ennyire nem észrevenni dolgokat. Hozzásimult. Alulról, az álla alól, mint egy kiscica. Furcsa volt, de akkor a Zoli végre megcsókolta. Az első csókja. Itt a naplementében, tavasszal. Gépiesen mozgatta a nyelvét, ahogy a filmekben látta. Nem volt benne semmi természetes. De azért nem hagyta abba. Sok perc múlva, a nap már alig látszott, abbahagyták és ő nem akart ránézni a Zolira, mert azt gondolta, most tudja. Tudja, hogy még soha nem csókolózott. Hisz te pirulsz, mondta akkor a Zoli és ettől még jobban elvörösödött. Ez annyira aranyos és magához ölelte és akkor belefúrta az arcát a dzsekijébe és elbújt a füstölőszagban.
Aztán két hónapig csókolóztak néha. Már nem beszélgettek. A Zoli már nem mondta, hogy az apja, égő vödröt dobott utána gyerekkorában. Hogy a vödör műanyagja beleégett a hátába. Mutatta akkor régen, a piros padon. Többet nem is tudott a családjáról és a Zolit sem érdekelte az övé.
Az osztályfőnök egyszer behívta a tanáriba és kérdezősködött. Érezte, hogy igazából a Zoliról van szó. Hogy azt gondolják, minek van ez a kislány ezzel a cigánygyerekkel. De ő azért sem akart a Zolitól elválni. Hát elege volt a jókislányságból, a jótanulásból, a jóviselkedésből. Az egész világ szar volt. Mindenki szar volt. És utólag bevallva, a Zoli is szar volt. Csak ezt nem akarta látni. Mert a Zoli volt az első, mert mindenki a Zoli ellen volt, kivéve őt magát. És ők ketten a világ ellen, Bonny és Clide. Ez szép volt, de nem igaz. A Zoli megnémult, a nyelvét már csak a szájában érezte, többé nem hallotta. Aztán jött a húsvéti szünet. Ő nagyon sokáig tartotta a kezét a Zolinak, ott a fiúkolesz előtt, a szürke háttérben, a többi fiú vihogása közben. De a Zoli csak a többi srácot figyelte és a Ciliről beszélt, mert a Cili most Ausztriában volt sítáborban. Hogy mikor jön vissza? Ezt kérdezte a Zoli és ő egészen elfehéredett és többé nem akart levegőt venni, mert akkor a Zolinak izzadni kezdett a keze. Nem válaszolt, elment és sokat sírt otthon, a függönyök mögött, a kanapén és akkor azt mondta az apja, most meglátogatjuk a nagyanyádat és pakolni kellett, mert egy hétre mentek. És mikor bepakolt valahogy örült, hogy elmennek otthonról, hogy most jön ez az út, a hosszú szántóföldekkel és a végtelen naplementékkel és a kék, piros, lila felhőkkel és akkor otthon hagyhatja a Zolit és a Cilit és azt a sok csókot, amit váltottak és eldobhatja ezt az egész, ronda, műanyagszerelmet, amivel áltatta magát.
És esett az eső és békén hagyták, senki sem kérdezte, miért sír, mi a bánata és az nagyon jó volt, mert nézte az esőcseppeket és számolta őket a kocsi ablakán és valahogy ez megnyugtatta.
