2013. március 29., péntek

Hello tourist

most megmutatom az utat, amit bejártam eddig.
Krúdy Gyula ül a padon
ez itt a kórház, ahol megszülettem.
a fagyis itt volt, ezen a sarkon.
öt forint a legelső amire én emlékszem.
kenyérért mindig ebbe a boltba küldtek.
a házról, ahol rég nem lakom, de képtelen vagyok elköltözni.
most nem szeretnék beszélni.
a kertről, ahol burjánzott, mégis megakadt az élet.
ez volt az iskolám, most is súlyosléptű kamasz éveimmel tele.

Krúdy elsuhan, aztán belém karol mégis.
útjaink fröccs, iskola és szülőváros dolgában kereszteződnek.

onnan jóbarát közeledik sápadtan.
a szülők válnak.
elválik majd minden.
az a pad most is a mi csikkeinkkel tele.
a fájdalom apad, mint üvegben a folyadék.
ma cikkeket írok és osztogatok széjjel.
ami egyből kiürült, telítődik bennem.
a valaha volt nagy kerek egészből.
foghagymaszagú rész lett.

ebbe a kerítésbe bölcsődésként kapaszkodom most is.
nézem, hogy mekkorára nő a világ körülöttem.
hogy kicsi vagyok, mégis kétségtelenül látszom benne.
magamban mindent és mindenben magamat veszem szemügyre.

itt az esti kóborlások ideje van most is.
szembejön egy ismerős idegen.
a presszó előtt két öreg szólalkozik.
tavaszi szélben a kibeszéletlen.
traumák látlelete csörgedez.
te is komcsi voltál. te zsidó.
te cigány. te büdös. te rendszeridegen.
rámkacsint.
majd szépen lassan Krúdyt is elengedem.

2013. március 24., vasárnap

Füstolőszagú szerelem

Szerette ezt az utat. Főleg, ha esett az eső, akkor különösen, mert az a gyerekkorára emlékeztette. És neki tényleg szép gyerekkora volt. Békén hagyták. Főképp, és az jó volt, mert azt csinált, amit akart. Csak veszélyes dolgokat nem csinálhatott. Nem mászhatott háztetőkre, nem szállhatott be idegenek autójába. De ezeket úgysem akarta csinálni.

Az első fiúja volt. Zoli. Szép, barna szemei voltak. A szempillái nagyon hosszúak. Nagyon tetszett neki a Zoli. Ültek a játszótér padján. A Zoli cigizett és ő meg rugdosta a kavicsokat a cipője orrával. És nézte a lábukat. Milyen nagy volt a Zolié. Mindig délután ültek ott, a Zoli a jobb oldalán, sütötte a nap oldalról és akkor lehetett a legjobban látni, milyen hosszú szempillái voltak. Ő vajon mit gondol rólam? Nekem is a szempilláimra gondol? Arra, hogy formás a seggem? Arra, hogy jó az alakom? Szép a bőröm, szép a hajam? Vajon mire? Mit vesz észre rajtam? Miért ül itt velem? Velem akar itt ülni? Mással? A Cilinek is tetszik a Zoli. Cili volt a legjobb barátnője. Nagy mellei voltak és fehér bőre. Úgy nézett ki, mint hófehérke. Nem lehetett tudni soha, hogy mit gondol. Vagy, hogy amit gondol, azt is mondja-e vagy egészen mást mond. A Zoli meg csak szívta a cigit. Mélyen vette a levegőt, hosszan kapaszkodott az égő csikkbe és ő meg arra gondolt, hogy ez olyan, mint egy útépítő most. A Zoli olyan, mint egy útépítő, de a szemei, mint Adyé, mint két mézbarna üveggolyó, a szempillák, mint azé a modellé a Lancome-reklámból, elegánsak, ívesek, a napsütés meg formát ad nekik, az a szempilla-festék. Mindig azokat nézte. A szempillákat. Mindenkinél. Mert azokat nem lehet észrevenni, csak, ha nagyon odanéz az ember. Akkor látszik, hogy igazából milyen hosszúak. Néha azt akarta, hagyja már abba a Zoli a cigizést, akkor lehetne csókolózni, de mintha nem is akart volna csókolózni vagy legalábbis, mintha mindegy lett volna neki.

A Zoli volt neki a Johnny Depp. És ő lesz majd a Vanessa Paradis. Azt képzelte bele, hogy rosszfiú és őmiatta majd jófiú lesz. De aztán az lett, hogy az egész iskola pusmogott a hátuk mögött. Hogy ezt a jó kislányt hogy elrontotta ez a rossz fiú!
A Zoli nem tanult jól, de jól röpizett. Izmos karjai voltak, gyorsan futott, magasra ugrott pontos volt. Mindenki reszketett a felütéseitől. Délutánonként sokszor várta a következő buszt, csakhogy röpizhessenek együtt. Sokan voltak olyankor, de ő mindig a Zolival volt egy csapatban. Ha mögé állt, olyan illata volt, mint a füstölőnek a Bahiában. Azt is szerette. Mert a Bahiához is jó emlékek fűzték.
Egyszer nagyon esett és befutott oda és nézte a sok távol-keleti anyagot, a cédéket, az ékszereket. Nem volt pénze, hogy vegyen bármit is, de szóba elegyedett az eladóval. Annak meg be nem állt a szája. Mondta a történeteit Indiáról, Brazilíáról, Kambodzsáról. Mintha mindenütt járt volna. Olyan más volt ez a fickó, mint mindenki, akit ismert. Aztán egy barátság-karkötőt kapott tőle. Azt is úgy félvállról. Mondta, hogy úgysem tudja eladni őket, hát vigye. Azóta nem is mert bemenni a Bahiába, csak a füstölőnek a szaga volt az orrában. És  a Zoli is olyan füstölőszagú volt.

Nagyon mélyen vette a levegőt, amikor mellette állt. Olyan volt, mint a benzinkutaknál. El kell találni a pillanatot, amikor az ember érzi a benzinszagot. Ha rosszkor veszed a levegőt, akkor már nincs. Hát, a Zoli is ilyen volt. Füstölős-benzinkutas. Egész nap elbírta volna szagolgatni és nézni a szempilláit.

A Cili nem tudott röpizni. Ez megnyugtatta. Mert látta, hogy a Zolinak tetszik, ha valaki jó felütéseket csinál. És ő tudott olyanokat. És mindig nagyon izgult, hogy el ne rontsa. Mert a Zoli akkor káromkodott és olyankor összeszaladt egészen kicsire a vér az ereiben. Az nem volt jó. De erre nem gondolt, amikor a buszon ült. 

Végülis egyszer abbahagyta a Zoli a cigizést és akkor nagyon mélyen belenézett a mézbarna üveggolyókba és semmi sem történt és nem értette, hogy a Zoli, hogy tud ennyire nem észrevenni dolgokat. Hozzásimult. Alulról, az álla alól, mint egy kiscica. Furcsa volt, de akkor a Zoli végre megcsókolta. Az első csókja. Itt a naplementében, tavasszal. Gépiesen mozgatta a nyelvét, ahogy a filmekben látta. Nem volt benne semmi természetes. De azért nem hagyta abba. Sok perc múlva, a nap már alig látszott, abbahagyták és ő nem akart ránézni a Zolira, mert azt gondolta, most tudja. Tudja, hogy még soha nem csókolózott. Hisz te pirulsz, mondta akkor a Zoli és ettől még jobban elvörösödött. Ez annyira aranyos és magához ölelte és akkor belefúrta az arcát a dzsekijébe és elbújt a füstölőszagban. 
Aztán két hónapig csókolóztak néha. Már nem beszélgettek. A Zoli már nem mondta, hogy az apja, égő vödröt dobott utána gyerekkorában. Hogy a vödör műanyagja beleégett a hátába. Mutatta akkor régen, a piros padon. Többet nem is tudott a családjáról és a Zolit sem érdekelte az övé.

Az osztályfőnök egyszer behívta a tanáriba és kérdezősködött. Érezte, hogy igazából a Zoliról van szó. Hogy azt gondolják, minek van ez a kislány ezzel a cigánygyerekkel. De ő azért sem akart a Zolitól elválni. Hát elege volt a jókislányságból, a jótanulásból, a jóviselkedésből. Az egész világ szar volt. Mindenki szar volt. És utólag bevallva, a Zoli is szar volt. Csak ezt nem akarta látni. Mert a Zoli volt az első, mert mindenki a Zoli ellen volt, kivéve őt magát. És ők ketten a világ ellen, Bonny és Clide. Ez szép volt, de nem igaz. A Zoli megnémult, a nyelvét már csak a szájában érezte, többé nem hallotta. Aztán jött a húsvéti szünet. Ő nagyon sokáig tartotta a kezét a Zolinak, ott a fiúkolesz előtt, a szürke háttérben, a többi fiú vihogása közben. De a Zoli csak a többi srácot figyelte és a Ciliről beszélt, mert a Cili most Ausztriában volt sítáborban. Hogy mikor jön vissza? Ezt kérdezte a Zoli és ő egészen elfehéredett és többé nem akart levegőt venni, mert akkor a Zolinak izzadni kezdett a keze. Nem válaszolt, elment és sokat sírt otthon, a függönyök mögött, a kanapén és akkor azt mondta az apja, most meglátogatjuk a nagyanyádat és pakolni kellett, mert egy hétre mentek. És mikor bepakolt valahogy örült, hogy elmennek otthonról, hogy most jön ez az út, a hosszú szántóföldekkel és a végtelen naplementékkel és a kék, piros, lila felhőkkel és akkor otthon hagyhatja a Zolit és a Cilit és azt a sok csókot, amit váltottak és eldobhatja ezt az egész, ronda, műanyagszerelmet, amivel áltatta magát.

És esett az eső és békén hagyták, senki sem kérdezte, miért sír, mi a bánata és az nagyon jó volt, mert nézte az esőcseppeket és számolta őket a kocsi ablakán és valahogy ez megnyugtatta.

2013. március 23., szombat

részletek

Balogh Tibor: Károly kert (festmény, 2011)
minden egész darabokban
minden részlet eltörött.
*
vagyok magam foszló mása
reggelire megevett kalácsa.
*
tombolok mint csészében a vihar
rohad bennem az önismeret
mint hűtőben a kaja
ismétlésben az ön --
*
(várom hogy egy pillanatban
magadban ne rám ismerjek
várom hogy e pillanatban
magamra és ne rád ismerjek)
*
(várom, hogy a tearózsa)
*
bélyeg volnék mintha rajtad
szerelmünk és önzésem záloga
változtatnék gyerünk rajta
de én vagyok a teremtés zápfoga
*
minden csésze darabokban
minden vihar eltörött
hová mennék hazahúz ma
ösztön, élet
ami romlik
ami örök


2013. március 17., vasárnap

Testvér

Katona vagyok, egy üres háború gyermeke, arcomra fátylat vet az eső, dörgő villám a kabátom, csizmám telve sós könnyekkel, hordom kongó héjtestemet az ismeretlenbe. Húgom, nem ismersz, mikor anyánk megszült, én társakkal meneteltem. Csak ujjam, ami összeköt minket, tollban, papíron találod híg érzéseimet.

Meleg kabátot, tiszta napsütést, hajnali madárcsicsergést, egy sonkától illatozó kamrát jelent a neved. Majdnem elég. Csak a kezem maradjon a zsebemben, ott tartalak szorongó ujjaim vértelen erejével. Ugye megengeded nekem, hogy veled töltsem meg kongó héjtestem?

2013. március 8., péntek

Mintabüszke


Jóska a citeráját pengeti. És énekel: akkor széép a zerdőőő mikó ződ. Mikor aa vadgalaamb benee kőőt. Olyanaa vadgalaamb mintabüszke lyáány. Síírva jáár a legééények útán. A subája igen melegíti már, mégiscsak március kezd lenni. De annyi baj legyen, a pénzecske szépen csordogál kalapjába, midőn az egyre nyúló napok egyikének sugara búcsúzásképpen éppen az ő feje búbját ejti útba és el is időzik ott kicsit, mintegy – bár jelenlétét titkolnia meglehetősen körülményes is volna – reflektorfénybe helyezve őt és produkcióját a főváros por- és villamoslepte csomópontjának kellős közepén. A villamos megáll, az emberek gyönyörködnek. Bajsza úgy kunkorodik, olyan büszkén, hogy csuda. Öltözéke is példaértékű, pont mint a mesében. Gyerekek állnak meg ámuldozva: nézd, anyu, ez olyan, mint a csillagszemű juhász!

Jóska rájuk mosolyog jóságosan, szeme valóban mint a csillagszemű juhászé. Balladai homály helyett népmesei idill időz, és mindenki szívére bizalomgerjesztő kackiás bajusz kerekedik, mint Jóska pompás ábrázatára.

Mígnem. Figyelmes lesz hősünk játékára két igencsak megtermett legény. Olyasfélék, akik miatt „nem a legjobb környék”-nek szokás nevezni bizonyos területeket. Most ez a kettő Jóska mellé oldalog, semmifajta feltűnést nem kerülve. Jóska mindezt nem tudja nem észrevenni, zavarát fülig érő bajszához kunkorított mosollyal igyekszik leplezni. A pengetést és éneklést egy pillanatra sem hagyja abba, hangja erőteljesen szól, semmi ki nem zökkenti.

Elvágtaam a zujjaam de nemfááj. Fügefaa leveleet raktaam ráá. Énekli rendületlen, lendületben.
Ésazthogy 'a citromfa levelestül, ágastul', ismered-é testvérem? kérdi a jövevény.
Citromfaa? Ilyen magyar népdal nincsen.
Há' dehogyis nincs. És már kezdi is: A citromfa levelesül...
Éértem én, de hát a citromfa nem őshonos Magyarországon, tehát ilyen magyar népdal nincsen. Mondja Jóska, miközben némileg erőltetett, ámde gyöngyöző kacajjal fojtatja a nótázást és a pengetést.
Mér, a fügefa őshonos? Kontráz az eszerint szintén kizökkenthetetlen jövevény.
És ő is rákezd. Szívből, mint a juhász, szeme csillog, akár a másiké. Kezében tulipán, pont, mint a mesékben. A fülbevalótól és virág a celofánjától éppenséggel eltekinthetnénk, de az összképen mit sem rontanak.

Jóska néhány ütemnyi szünet után újra rákezd, de már csak citerán. Megpróbálja lekísérni a kollégát.
Nem jó hangon kezded el, figyelj!
Dehogynem!
Rekedtes hangja betölti a teret:
A citromfa levelestül, ágastul,
Kisangyaloom, hogy váljunk el egymástuul?

Jóska nem tudja követni, csak mosolyog, aztán már csak kacag. Nem tudni, hogy zavarában, kínjában vagy örömében, csak folyik folyik belőle a kacagás, mint a másikból az ének, mígnem a nappalból hirtelen éjszaka lesz és a munkából hazaigyekvő morcos közönségből vidám tavaszi kompánia. Ölelések, találkozások, egy kisgyerek csokit bont, a nők virágot kapnak, percre megáll (vagy visszafordul) az idő, mint a tér fölött feszülő vezetékekben az áram, fejekben a szitkozódás.

Aztán egy szürkearcú néni lép közbe. Suttogást színlelve ordítja oda a juhásznak: ne is foglalkozzon ezzel aaa... nem tisztelik ezek a hagyományt.

A zene abbamarad, a jövevény közelebb lép az asszonyhoz. Hogyha fehér bőrű nő lenne, azt is mondhatnánk: barátságosan. De bármennyire is nőnap van, ezért a tulipán, meg a sok virág, meg a bimbózó tisztelet, mégsem lehet mindenki nő, így ő is megmarad kétméteres kopasz cigánynak, ehhez mozgása is idomul. A néni hátrál.
Elnézést hölgyem, ez az ember érti a humoromat. Mutat Jóskára. Maga érti? Nézi a nénit.
Hagyjon engem békén. Sápad el a néni.
Én kérem, hagyományőrző oláh cigány vagyok, mondja büszkén a juhásznak, mintegy lemondva a néniről. Itt leszel nyáron is, testvérem?
Nem tudom még, nem tudom, mondja a juhász és újra kacag, és újra penget, mintha mi se történt volna.
A jövevény pedig mélységes rekedt hangján, az ujjával csettingetve, tánclépésben megkerüli a dermedt nénit, és dalolva perdül fel a – kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak – villamosra.

2013. március 6., szerda

Carpe diem

Csak lenne már péntek - így gondolkodott és nézte az esőt, hogy kopog az ablakon. Mintha be akart volna jönni, olyan dühösen, olyan derekasan verte azt az üveglapot, hogy már csak azt hallotta. Kopp--kopp--kopp-kopp-koppkoppkppppkpkpkp. Nem kellett néznie s tudta, hogy a tanár őt figyeli. Mindig őt figyeli, amikor földrajz órát tart. Mert egyszer felsorolta Európa összes országát és városát, mert tudta. Pedig rosszul tudta s mégis ő lett a kedvenc, vihette a kávét a nagyszünetben a tanáriba,

A nagyanyjától egy nagy földgömböt kapott harmadik születésnapjára. Lehetett forgatni és bekapcsolni, istent játszani. Világított kéken, zölden, pirosan, sárgán és rajta volt a Szovjetúnió és Kelet- és Nyugat-Németország és ő ült a földgömb előtt és mormogott és forgatott. Becsukta a szemét és hagyta magát sodorni. Akkor egyszer Dél-Amerikában volt és nem tudta elképzelni, hogy lehet valami nagyobb, mint Magyarország és pedig volt, mert Argentina és Brazília sokkal-sokkal nagyobbak voltak, mint maga Európa. Olyan volt ez a nagy gondolat, mint a cukorka, mert nyalogatta, nyalogatta, de nem fogyott el. Nem fért bele a fejébe, hogy lehet ez. Milyen messze vannak azok az argentinok s látta maga előtt az indiánokat, ahogy tangót táncolnak és spanyolul beszélnek. Csak ennyit tudott Argentináról, az sem volt világos, hogy honnan, de talán a nagymama mesélte egyszer, mert az unokaöccse hozzá ment ott egy Teleki grófnőhöz. És a Túzföld, arra is emlékezett. Ahogy a lángok kiperzselik a földet, így. Miért menne oda a Teleki grófnő nászútra, ha olyan veszélyes. Ezt sem bírta felfogni. De Argentína így maradt, benne, mint a tűzföld, mint az indiánok és azt gondolta, ott mindennek sokkal érdekesebbnek kell lennie, mint idehaza. A kis bolygó, csak az volt az övé, minden más a felnőttek tulajdona. Ezt most is ugyanígy gondolta, pedig néhány nap múlva tizenhét lesz.

Kopogott az eső az ablakon és a padtársa oldalba lökte. Eszter, kérlek, válaszolj a kérdésre - szólt a tanár és Eszter csak néma maradt és csodálkozott, hogy most mi lesz. Mindenfelől súgták neki a kérdést, de mintha ma nem tudott volna gondolkodni. Most el kell hogy keserítse újból a tanárt és mindig ugyanaz a dráma. Hogy, ha te nem tudod, akkor mit várjak a többi marhától.
Ez mindig nagyon fájt neki. Mert ő nem akarta bebizonyítani, hogy jobb a többi marhánál. Ő véletlenül volt jobb, nem az ő érdeme, így alakult, most már hagyják békén. Az osztály kussolt. Az abklakon az eső kopogott. A tanár nagydarab, kövér disznó volt. Nem pedagógusnak való - így mondta otthon az apja mindig, mégis kussban maradt ő is a szülőin. A tanár nagyon tudta, hogyan kell feszkót csinálni. Éppen váltak a feleségével, aki egy jól menő cukrászdát vezetett a városban. Az volt a kedvenc cukrászdája, de mióta megtudta, hogy a Feri bának a feleségéé, nem járt többé kókuszfagyiért oda. Inkább vett túró rudit és kussolt.

Feri bá kövérsége már érdekes volt, mert nem úgy nézett ki, mint egy ember, hanem valami ormótlan szobor, amit még nem formáltak meg. A háj redőkben lógott a karjáról és a tokája külön életet élt, ha felállt, leült vagy beszélt. Néha fixálta a tokát és azt gondolta, csak a toka tart földrajz órát és attól mindig jó kedve lett. 
De ma nem érdekelte semmi. Unottan nézett a tanárra és felvonta a vállát, aztán megint az ablak felé fordult. Feri bá nem volt megelégedve, nem szólt semmit. De tényleg semmit. Hosszú perceken keresztül. Valakinek kiesett a toll a kezéből és egy olyan pillanat volt, amin mindig elcsodálkozott. Hogy negyven ember hogy tud haláli csöndben maradni, ha fél. Olyankor a leejtett toll egy robbanás. Hát visszafordította a tekintetét, hogy Feri bával farkasszemet nézzen. Ha így akarjátok, szólt aztán a tanár  és felcsapta a naplót, a tokája abba se akarta hagyni a rengést. Felelünk, meteorológia és nyálazta a lapokat. Mindenki utálta a meteorológiát. Felhőképzódés, hőháztartás, időjárás, kontinensek. Mindent lehetett kérdezni, hogy senki se tudja a választ. Micsoda cunami - gondolta, de ettől se lett jobb kedve. 

Hát, mit keresek én itt? Nem volna jobb Argentínába menni, tangózni és marhahúst enni, spanyolt tanulni? Nem minden érdekesebb, mint a haza? Mint ez a tanár, ez az osztály, a meteorológia, kókuszfagyi és rengő toka? Csak a túró rudi hiányozna. Meg apu és anyu. De úgyis messze lesz, ha az egyetemre megy. Van annak értelme? Hisz mindennek vége egyszer! Ez a kövér disznó is meg fog halni. Nem is olyan sokára - gondolta. Én is meg fogok halni. Carpe diem. Ezt egyszer olvasta egy képeslapon és aztán beleírta az emlékkönyvekbe és a levelekbe és mondta az apjának, ha az azt akarta, hogy rendet rakjon a szobájában. Ez lett a mottója. Fel is festette a falra, mert nem tudott betelni vele. Egy tetkót is akart. A lábfejére, de a fájdalmat nem szerette, meg arra is gondolt, ha öreg lesz, az majd hülyén néz ki, mint a nagypapán a meztelen nőci. Ráncos és nem is mutat jól a barna bőrön. Ő meg barna volt. 
Feri bá kiválasztott valakit, egy gyengust. Úgy filézte ki a szerencsétlent, hogy egy szál csont nem maradt benne. Még akkor is remegett a lába, amikor kicsöngettek és vége volt a szivatásnak. Persze nem beszélt vele senki, de nem is érdekelte. Az osztály pusmogott és ő nagyon egyedül érezte magát. Eldönötte kivándorol Argentínába. Csak azt sajnálta, hogy nincs valami forradalom épp vagy nem menekült, mert akkor gyorsan megkapja az állampolgárságot. Volt még egy magyar óra, aztán a busz. 

A buszmegálló mögött volt egy tér. A beton lélegzett, a nap szárította a pocsolyákat. Nem először látta ott az indiánokat játszani. Nem passzolt a kép. A fejükön színes sziú tolldíszek, rojtos western-bőrgatya a derekukon és Andrea Bocelli a cédélejátszóban. Arra fújtak néha bele a didzseridúba vagy a furulyába. Lángost ettek és szprájtot ittak. Mégis indiánok voltak. Mások, idegenek, nem magyarok. Ma vett tőlük egy cédét, azok csak bólogattak, nem látszott az arcukon, hogy jó az nekik, ha valaki egy ezresért megveszi ezt a szar zenét. Otthon betette replayre. Csak feküdt az ágyon és újra és újra meghallgatta Andrea Bocellit és az indiánokat. Nézte az ablakon a függönyöket. Kint zöld volt és csöpögött az ágakról a víz. Elővette a földgömböt, becsukta a szemét és azt mondta, nem ez az én világom. Fuck you all és carpe diem!


Gyereknap, nőnapra

az egész telep az ég felé néz
nap süt mégis szürke minden
arcokat fest két ügyes kéz
a szív is néha meg-megdörren

mianyáink csendben lesznek
ugrik a kis tigriskölyök
herceg pózol minden állat
lesben áll a hátad mögött
e megkettőzött furcsa világban
tükröződnek vissza innen
pocsolyába lépő vadak
labda repül borul minden
a játszótér nézd eukonform
mondja és két vasrúdra mutat
széthordták a házakat mind
pár gerenda itt-ott maradt
istállóban fogant gyermek
nem jósoltak róla vének
minden házat penész emészt
negyvenévnyi államérdek
ide király soha nem jár
nyájat innen senki nem szed
herceget már anya nem vár
testéből etet annyi testet