A Sanyinak több hege is van

Sanyinak volt egy heg a fején. Azért mondom, mert az nem akármilyen heg volt, hanem nájki-alakú, mint a márka. Mint a focicpő, mint a dzsászt dú it-feliratú póló, olyan volt neki a fején. Épp a tarkója fölött. Valami kavicsdobáláskor kapta. Nem nagyon emlékezett rá, de menő volt, ott volt, mindenki, az összes focis haverja, irigyelte érte.

Így ült, ilyen irigylésreméltón a Sanyi a buszon. Illetve állt, mert hat óra harminc volt és szorgos családapák, akiknek mégsem futotta kocsira, és csinos szinglicsajok, akiknek még nem futotta gazdag pasira, is azzal a busszal mentek, amelyikkel ő. A fején a nájki-heg. Vagy tenyérnyi nagyságú, éppen úgy görbült a vége és fehér volt, a fekete hajában. Az excsaja azt mondta neki, ő nem szereti azt a heget. Ha rövid a haja, úgy néz ki, mint egy szkinhed. Úgyhogy Sanyi megnövesztette és mégis elhagyta a csaj.

A haja megmaradt hosszúnak és az éjszakák is. És, hogyha kijött a pénztár mögül, ahol már három hete dolgozott, akkor elment a kocsmába, mert az megkúrtította az éjszakákat és aludni is jobban tudott.

Volt egy csinoska a buszon, kapaszkodott fent a lógó bőrszíjba és nagyon kék volt a szeme. Jól bele lehetett feledkezni az ilyen színbe és ő bele is feledkezett. Aztán észrevette a csaj és úgy nézett rá, hogy attól menten felállt neki. Pedig nem szépen nézett, hanem megsemmisítően, de nagyon őszintén, és akkor gyorsan leszállt a Sanyi, pedig lett volna még két megálló, amit tehetett volna.

Lentről nézett bele a buszba. A csajnak csak a válla látszott és a szőke haja, ahogy az ablakhuzat csapkodja a feje körül, amiben a két szép, őszinte, megsemmisítő szem volt.

Sanyi arra gondolt, hogy nagyon kanos és ezt az érzést nem szerette egyáltalán, mert buzisnak tartotta és férfiatlannak. Be nem vallotta volna senkinek, hogy úgy igazán jól jönne már neki egy ilyen kis szőke. Csak egy éjszakára, már únta a kocsmát. Oda is csak a haverok jártak. Borostásak voltak, rondák, büdösek és hangosak. Inni lehetett velük, meg a focit nézni. A paraszt Dávidka meg arra volt jó, hogy vihogjanak az emberek rajta. Azt azért nem szerette, de nem tudta senki, hogy miért is lesz ő mindig olyan dühös, ha kiröhögik a szánalmas, béna fogyatékost, akinek folyt a nyála és dadogott. Mit magyarázza nekik? Csak fogják be és jöhet a következő kör.

A szegélyen járt, a köveken, néha már foghíjasak is voltak ezek az ápolatlan pesti utcák, az volt a kihívás. Ma nem voltak csúszósok. Épp egy olyan este volt, amikor már felszáradt az eső, de még nem száradt ki egészen az utca. Olyankor jól tapad a cipő és különben is futócipő volt rajta. Nike, mi más.

A kocsmában már állt a füst. Hát, ti mikor végeztek, baszod, hogy már ennyi Sopronit megittatok? - így köszönt a Sanyi, mert bár finomlelkű volt, tudta azt is, a kocsmába nem viszi be ezt a lelkét. Ott csak inni kell, nem beszélgetni. Hatan voltak, az Izike készítette a korsót a pultra, Dávidka meg kalapált valamit a sarokban. Csak a rohadt kalapálást lehetett hallani, mire az Izi megelégelte és kivette a kezéből a kalapácsot. Ne csináld - szólt rá a Sanyi - pedig neki is elege volt a hangos kopogásból. Érezte, hogy a fejébe száll a vér, szép vörös lesz az egész arca, hátul meg a nájki-heg ég, de nyugodt volt, lassan mondta és az Izike visszaadta. Valami kartont tegyél alá, hadd üsse azt, a hülyéje! - mondta az egyik fogatlan úr és igaza volt, az Izike alárakta és mindenki boldog volt. Csak a Sanyi annyira nem. Már a harmadik sörét itta és már végigmentek a hét összes focimérkőzésén, hogy a Mencseszter és a Fradi, és igazán nincs akkorra különbség, csak a pénz babám, és kaccsintottak az Izire, pedig nem volt szép nő és a trikó alól kilógott a hónaljszőre, de még akkor is érezte azt a heget a haja alatt és most nagyon fájt és égett. Akkor azt mondta, hogy ő most egy felest kér, szilvát, Izike - ide elém, egy körre mind meghívom, de még a Dávidkát is. Pedig nem volt sem péntek, sem ünnepnap. A Dávidka persze kiköpte, mert csak a sört szerette, de azt is cumiból, mert a pohárból kilötyögött neki. Egészségedre, Sanyi és koccintottak és ment a szesz a büdös torkokba és a Sanyi hege csak jobban égett.

A Szilva máskor mindig segít, mert a szilvához jóemlékek fűzik. A nagyapa, a kert, a dombok, meg a nyár. Hogy szedte a fáról, mezítláb járt a szilvában, ami lehullott és jött fel a lábujjai között, úgy nézett ki, mint a libafos, de édes volt a szaga, meg érdes, kemény a magja. Nagyon csiklandozott. De a nagyapa minden szedett vödörre ígérte, hogy az egy fagyi és ő vagy hattal szedett és tényleg úgy volt, ahogy a nagyapa mondta. Hat fagyit kapott, hat különböző napon, mindennap, csak szombaton, vasárnap és hétfőn nem, mert akkor nem volt nyitva a bolt. Akkor málnahabot csinált a nagymama, az se volt rossz.

Így itta a szilvát most, hogy benne volt neki az összes nyár, az összes szép nyár. Hogy rohadna meg. Benne volt a Niki is. A húga, hát fogyatékos volt, attól kapta valamikor a Nike-jelet, tudta. Jól elpáholta érte a Nikit, mert megvágta a kaviccsal, aztán az apja páholta el a Sanyit. Aztán mégis szerette a Nikit. Olyan volt, mint a Dávidka, csak lányban és kicsiben. Mert a Niki nem szeretett enni, csak a lekvárt, abból meg sosem volt elég, mert azt a Sanyi is szerette.

Dávidka, hát ne prüszkölj - röhögött fel az Izike és kivette a kezéből a cumissört. Püfföld tovább a dobozt és Dávidka csak nézte őt, mire az Izi lefogta a szemét. A Dávidkának se jó a nézése, süt belőle a hülyeség. Ezt mondja az Izike most is. A Sanyi feláll. Te Izi, én ezt most elviszem és a pult mögé nyúl és a pálinkát beleteszi a nadrágzsebébe. Kimegy az ajtón és nem akarja hallani a Dávidkát meg a Nikit sem.

Ott van, megfogja, kidomborodik a heg, fáj neki. A Nikivel hülyéskedett. Kergette. Pedig nem volt a Niki gyors sosem, de akkor az egyszer. Kiesett a tólószékből, valami vaskerítés darabja feküdt szanaszéjjel az udvaron és beleverte a fejét. Még röhögött egy pillanatig, aztán bőgni kezdett és mire a Sanyi szólt az apjának a Nikinek csak a nyála folyt és mozdulatlan volt. Nem akarta nézni a Sanyi, hogy a Niki meghalt, az apja nem szólt egy szót se. Rázta a nyálas-véres vállát a Nikinek, beleültette a tólószékbe, de abból se szállt bele az élet, csak egy pillanatra nézett úgy ki. Arra nagyon jól emlékszik a Sanyi, mert akkor azt hitte a Niki csak tetteti, pedig tettetni sem tudott soha, és megkönnyebbült. Aztán megint megijedt, mert még holtabbnak tűnt, mint előtte, ahogy a feje rácsuklott a mellkasára. A nyál még mindig folyt belőle, mintha annak külön élete lett volna.

Mit keseregjen most már? Csak az a heg ne fájna, csak ne égne, segítene már a pálinka, az mindig enyhíti, attól jó lesz. És állt a járdaszegélyen, nagy volt a fájdalma a hegében és előrehajtotta a fejét és vissza és akkor jött a busz a kanyarból és a szőke csaj ült rajta és a Sanyi becsukta a szemét és kezében az üveggel integetett, hogy majd meglátja, hogy megfogja dugni.
Pedig nem is ugyanaz a csaj volt, csak egy szőke csaj, nem is biztos, hogy kék volt a szeme, csak a Sanyinak már mindegy volt, mert a pálinka most már elfoglalta a testét, meg az agyát és csak a Nikire tudott gondolni, a nyálára és arra, hogy most megkettyintené a szőke csajt.

Nagyon perverz vagy, te állat, mondta aztán hangosan a buszsöfőrnek, aki becsukta előtte azt ajtót. Az éjszaka sötét volt a fején a heget tapogatta és leült egy fa alá, volt neki lombja is, gondolta, hogy szilva, pedig Pesten nincs is szilvafa közterületen. Aztán csak nézte és nézte a cikázó kocsikat, hogyan tolják maguk előtt a fehér fényt és hogyan húzzák maguk után a pirosat. És akkor egyszer csak abbamaradt az égés és a Sanyi becsukta a szemét és egy kicsit gondolt a halálra, hogy az neki mikor jön és milyen lesz, mert igazából már az agyára ment az a fájó nájki-jel a fekete haja alatt. És azt remélte az övének majd szilva szaga lesz és kék színe.

Perspektíva

A szemüvegem maszatos, és minden más is, amit most a szűrőmön keresztül látok. Nem írtam semmit hónapok óta. Mármint semmi érdemlegeset, csak fájdalommentes-tényszerűt vagy pihekönnyűt. Sehol semmi szubjektív. Sehol semmi súlyos.

Egyszerre ülök anyósom pompásan terített asztalánál, apáméknál a gyerekzsivalyban, az émelyítően barokkos, istenszagú nagytemplomban, a szegény cigány asszonyaim két szem krumplit hírből ha ismerő, sparhelten rotyogó levesénél, amiből akkor is megkínálnak, ha alig van, és ülök anyám mellett most is, mint négy éve, ugyanitt.

Először lányként, most feleségként költöztem be ebbe a lakásba.

Itt történt például, pontosan itt, ebben a szobában, még az ágy is pont itt állt, hogy bejött hozzám anyám egyik este, én épp olvastam vagy írtam, mert akkor még olvastam és írtam és nem lett belőlem az a nő, akit akkor még utáltam és most próbálom megszeretni, bár lehetetlen megszeretnem, hogy nem ír már, csak életvitelszerűen, és hülyeségeket, szóval itt ültem, és értelmesebb dolgokkal foglalkoztam valószínűleg, mint mostanában esténként, de most is itt ülök, pizsamában, és emlékszem anyámra, aki 4 évvel ezelőtt mellém ült és bocsánatot kért a maga módján. Persze az is lehet, hogy teljesen mást mondott. Csak az maradt meg tisztán, hogy mesél valamit, azután fogjuk egymás kezét és sírunk, és én nem értem, hogy miért kellett 22 évet várnom ezekre a mondatokra.

Mint mikor a filmben már nem hallod a szöveget, mert elnyomja a katarzis zenéje, egyre távolodó alakokat látsz csak, az egyik fekszik, a másik az ágy szélén ül, mígnem az egész kép, veled, meg az ággyal, meg anyáddal együtt hangyányivá törpül, és hirtelen minden probléma feloldódik a madártávlatban.

Így nőttem fel én is azóta, valamelyest, eltávolodva ettől a szobától. Van férjem, munkám, meg ilyen dolgok, de igazából soha nem tudtam megbocsátani és igazából soha nem tudtam megszabadulni a lelkiismeret-furdalástól sem, amit a haragom miatt érzek. És most újra premier planban ülök itt. És el kell számolnom magammal.

Hova lettem? Miféle kábult robot került a helyemre ezalatt a négy-öt év alatt?

Miért van az, hogy ha valamit nagyon akarok, akkor arra képtelen vagyok, viszont a kisujjamból kirázom az államvizsgát, meg bármilyen más szöveget vagy szövegelést, mert egyáltalán nem érdekel? Hát, ez sem egy spanyol viasz, tudom. 
Mivel kell még megküzdenem, hogy végre all in írni merjek? Hömpölygő, belőlem fakadó, áradó, magától értetődő módon. Mint amilyen volt régen. Mint amilyen a levegő.

Talán ez, a merés, hogy úgy gondolok rá, mint egy félelmetes szakadékra, amit át kell ugrani, ez nem tesz eléggé merésszé. Vagy hogy nem találtam még meg azt a hangot, amiben ne érezném magam rosszul utólag, mert túlságosan személyeset vagy túl kevéssé személyeset ütöttem meg.

Régebben játszani is szerettem, ez volt a lényeg. Most meg tényszerű és egyszerű vagyok mint egy faék. Tény, hogy létezem és az agyi funkcióim egy kanáriéval egyenlők - mert zenélni még azért szeretek. Régebben jól ment a sűrítés, a tömör és szimbolikus önkifejezés, most pedig szöveggyártó kisiparosként azt nézem csak, hogy tudnék még több fölösleges szöveget eregetni a világhálóra, ami aztán senkiben nem kapaszkodik majd meg - persze, ki tudja - lehet, hogy van pár ember, aki néhány gondolatomat belekeveri a reggeli kávéjába, talán megdicsérnek egy-két fórumon,

na és?
és akkor mi van?

Történeteket akarok végre, amiben minden leképeződik, amiket fel lehet mutatni, hogy itt van, ez az én koszos szemüvegem, a rendetlen lelkemmel és a hatalmas perspektívát befogni képes, egyszerre rendszerezett és rendetlen álláspontommal együtt kitéve az asztalra, itt van, kézzel foghatóan itt van, mint anyám öt éve ugyanebben a szobában, és azt mondom, egyszerre nektek, magamnak és anyámnak is: na most nézzétek meg.

A kép forrása: graigue

Peronon

Ne keseregj már. Állok a peronon és úgy érzem, az a könnycsepp, ami most indulóban van valahogy össze van kötve azzal a piros-szürke-fekete szupervonattal, amelyik Bécsbe megy és viszi magával a lelkemet. Viszi, a távolba, ami nem is olyan távoli, mert Európa kicsi, mint egy ujjbegy és ezért nincsenek távolságok, csak a szívben.

Szóval, állok itt, pattanásaim lilulnak a hidegben, a nap a hátamat éri és mégsem melegít. Mégiscsak rohadt hideg van itt a peronon. És akkor ott ül megint valaki a vonaton, akit szeretek és minden így feljön bennem. Kicsit, mint a hányás, mint a vulkán, mint egy rohadt dinnye, ha meglékelik a piacon. És sziszeg bennem a múlt, a nővérem, akit így kísértem mindig a vonatra és akkor még szörnyűbb volt minden, mert gyerek voltam és nem én mondhattam meg, hogy mit tegyek. Nem én voltam, aki megmondta, hogy ma akkor sírhatok és ülhetek az ágyon és tehetem a semmit. Mert akkor a mostohám volt ott felettem, Damoklész kardja és azt hiszed, azt valahogy el lehetett radírozni onnan...

Hát, nem lehetett és csak apámnak állt hatalmában és akkor egy nap, sok-sok év hiszti és könyörgés, veszekedés és ajtócsapkodás után végre eltűnt a mostohám és vitte a pálmámat, a nagyot, amelyik a szobám sarkában állt és nagyon szerettem és sörrel törölgettem a leveleit, hogy fényesek legyenek. Nem is, de azt a futónövényt, amit törölgettem, azt is elvitte.

Álltunk mi ketten ott a nővéremmel a peronon. A hangosba bemondta az a kedves női hang - kontyba a haja, gőzölgő tea előtte és kardigán télen, nyáron virágos, lenge ruha, ilyennek képzeltem - hogy megy a Liszt-expressz és viszi magával a boldogságomat. Pá-pá. Ezt nem mondtuk mi soha. Az utolsó pillanatig kapaszkodtam a nővérembe. Tartottam, ne szaladjon el előlem. Fogtam a sálját, beleszagoltam a nyakába és ő hagyta és nem tudom, hogy mit gondolt. Aztán elment, csak én maradtam mozdulatlan, azokkal a könnycseppekkel. De azok nem nehezek voltak, mint a mostani, hanem gyorsak. Folytak végig rajtam, mint egy niagara és akkor aztán a világ mondhatott nekem akármit én órákra eltűntem emögött a niagara mögött.

Néha sütött ott is a nap, de akkor azt éreztem, ez igazságtalan, a nap ne süssön, ha nekem bánatom van. És akkor otthon leengedtem a redőnyt és a lelkemnek barát sötétet teremtettem. És ültem és néztem a recéket, amiken a nap besüt és nem tudtam mitévő legyek és, hogy eljön-e valaha az a nap, amikor nem kell a mostohámat néznem. Nem kell néznem, ahogy dühtől vörösödik a nyaka és remeg az ajka és vérben forog a szeme. És nem kell néznem, hogy görnyed az ebéd fölé, mint a keselyű, hogy tolja a szájába az ételt anélkül, hogy élvezné, hogy felnézne, hogy elégedetten elmosolyodna. Nagyon furcsa nő volt és most úgy gondolok rá, mint egy álomra. Nem őt hibáztatom. Senkit nem hibáztatok. Csak ne lett volna olyan sokáig, azt kívánom.

És itt vagyok. A peronon állok. A nővérem után futottam mindig, amikor elindult a vonat. Odáig, ahol már csak sínek voltak és integettem, a kezem a magasban, képes vagyok rá, mágnes a karom, megáll a vonat és a nővérem azt mondja, én itt maradok veled és minden jó lesz. Soha nem sikerült, a vonat elment és aztán jött a niagara az arcomra. Most elindulok higgadtan. Mozgólépcső, Tirol, én választottam, hogy elmegyek és mégis ittállok megint a peronon és integetek és a könnycsepp, az kettő van, mintha az orromból sokkal több is jönne, mint a szememből és borzsasztó lassan jön ki a szememből, mintha nagyon gyűjtene valamit. Bánatot, szerelmet, elmúlást, szégyent, tehetetlenséget - hogy tudja a lélek egy könnycseppbe sűríteni ezt az egészet?

Fotó: KA