Gondol a gondola

Milyen is az, amikor az embernek, aki először a nagy síkságba szeretett belé, most olyan a hegy, mint egy régi ismerőse? Hogy felmegy rá, megpaskolja a hátát - hogy vagy, mit csinálsz? - és aztán síléceken lejön róla.

Áprilisban is hógolyót gyúr és májusban is és júniusban is. Mert ott a gleccser és ott a gondola és ottvannak a túristák és ennek örül Tirol és a gondolák visznek is fel mindenkit, akinek van pénze negyven eurót egy napijegyre kiperkálni. És én is ottülök az ilyen gondolában, nem velenceiben, hanem ilyen hegyesben és nincs benne semmi különös.

Emlékszem, amikor először ültem ilyenen, akkor a szívem felugrott a torkomba és kapaszkodtam a térdembe és alig-alig mertem kinézni az alattam elterülő gyönyörű szakadékra. Mint a repülőgépen.

Most már mindez olyan unalmas. Olyan mindennapi. Olyan, mintha mindig is gondolákkal jártam volna a hegyekben. Mintha síléccel a lábamon születtem volna, mintha a hó és a lavina mindig is összefüggő veszély lett volna. És most már nagyon nehéz. Mert ott van a szépség sznobizmusa a fejemben. Hogy milyen szépek is ezek a hegyek, a fák, a madarak, a kövek, a tavak. Gondtolanul ihat az ember az erdőn keresztül csobogó patakból. Azt hittem, hogy ez csak a mesében létezik és most ebben a mesében élek. És ez milyen furcsa. Mert egy kicsit más lettem. Egy kicsit hegyesebb és hiába van odahaza a legszebb naplemente a világon és a legszebb nyári vihar és a legselymesebb éjszakák, nincs miért becsapni magamat.

És akkor most ilyen lettem. 

Mint egy gondola. 

Hazám nincs, járok ide-oda.

Lebegek a föld felett.

Csak engem nem húznak vaskötelek.

kicsattanó életöröm, miegymás

szívszorít a csend
kalapál
vihar lesz itt nem rend
ma talán

nézem ezt az arcot
nyilván miattam ilyen
én tehetek mindenről ahogy mondod
miattam iszik puffad pihen

miattam rakódik
arcüregbe kátrány
miattam nem vagyok
egyszerű királylány

miattam nem érzed
jól magadat most sem
miattam nem nézed
semmibe magamat sem

miattam kerülsz
miattam vádolsz
miattam mindenért
semmit lapátolsz

én vagyok az omega
az alfa az a hím
te lennél a kín
helyén a rím na meg a

züzenetek megtelt tára
az elsimított lelkek násza
ha lenne erőd elsimítni
nem csak

haragudni másra
miközben magad vádolod
verniverniverniverni
egyre azt a bádogot

foghatsz rám mindent
foghatsz rám dándogot
ágyam helyén mégis
a te múltad tántorog

eltört minden nem én törtem
kitaszított nem én lettem
fogadok meg nyílok bánok
benned nyíló reményt látok

nincsen már bók
nincsen hátrány


szépvagyszépvagyszépkirálylány
ennélszebbmég sosem voltál

Mint észrevétlenül

ki észrevétlenül álomba hullni nem mer
az hull az ifjúkorból az asszonykorba át
már múltam van ülök szemközt komoly szeszekkel
anyányi lett köröttem már egyre több barát

anya és kisfia most együtt látogatnak
s a kisfiú lesz lassan ki jobban ért mint nőt
ki érti még dohos szívemnek sok kalandját
kijátsszuk lenn a padlón a hintázó időt

de mégis néhanap felnőttként keresek már
megrendelésre írok eladom nem hevít
szerződést bogoz, számolgat és protestál
megélnem nekem is csak a mellékes segít

sikerre nem kacsintok tudom egyre megy
az úr kegyeltje az lesz ki jókor szendereg
kedvencem már a nyár s a sziklahúsú hegy
a bús kamaszt igéző víz és rigó helyett

és tudom, nyáron is lehullhat egy levél
hiába táncol és csal a forró emberész
hogy minden megméretik, ha egyszer majd elér
korbajnok nem lehet már, aki nem remél

de megtanultam hogy fegyver s szerszám a toll
s ugyancsak nyaktörő az ha méltón peng a lant
s hogy eljutok így is mindenhová
hol mezítlen él a szándék, perzsel a kaland

(2013)

Radnóti Miklós: Mint észrevétlenül


Mint észrevétlenül álomba hull az ember,
úgy hull az ifjukorból a férfikorba át;
már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel
s apányi lett körötte már egyre több barát.

Apa és kisfia most együtt látogatják,
s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt,
ki érti még lobos szivének sok kalandját,
s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt.

De mégis néhanap felnőttként pénzt keres már,
megrendelésre fordít, eladja verseit,
már szerződést bogoz, számolgat és protestál
s megélni néki is csak a mellékes segít.

Sikerre nem kacsint, mert tudja, egyremegy,
e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett; -
kedvence már a mák s a bíborhúsu meggy,
a bús kamaszt igéző méz és dió helyett.

És tudja, nyáron is lehullhat egy levél,
hiába táncol és csal a forró emberész,
s minden megméretik, ha egyszer majd nem él;
sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész,

de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll,
s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant,
s hogy eljut így is ő mindenhová, ahol
mezítlen él a szándék és perzsel a kaland.

És míg tollára dől, a gyermekekre gondol,
és nincs nehéz szivében most semmiféle gőg,
mert értük dolgozik, akár a néma portól
csikorgó gyárban élők s műhelyben görnyedők.


(1943)

Húz

Múltam a testemre tapadó hideg zuhanyfüggöny. 

Egy a lelkemnek mattot adó sötét király. 

Szőke hajban a az ősz szál.

Nyitott szemben a kölyökcsipa. 

Múltam az a zuhanyfüggönyt mozgató sötét király, 

akire csodák már nem várnak, 

akinek a sárkányai már kihaltak, 

akinek a királynéja fogatlan és csúnya, 

akinek tiszta lapján már hely nincsen, 

akinek csak kisbetűket ád az Isten. 

Lefűzött dokumentum a poros irodában, 

kávézaccos arc a gyászhirdetések rovatában,

elhízott kényelem egy szikkadt testben.

Hogyha leteszem, visszatapad, hogyha kihívom elszalad.

Egy egyszerű szitoktól sápadt lesz az arca, 

kéri, de nem lehet neki a földben elbújnia. 

Mert az köhög és kiköpi és elveti és beveti és elcsúszik és kiszalad és ennyi volt. 

Múltam az előhívásra alkalmatlan barna negatívum.

Egy kép, ami láthatatlanul is ott csüng a falamon, az ágyam felett, erőszakosan őrzi álmom és félek az éjszakától, mert a sötét király nem az enyém, én nem kértem és nem rendeltem. A sötét király a nyakamba akaszkodó, súlyos gránit. Húz a szaladó folyó medrébe és én tehetetlenül nézek a szemébe, hogy ezt most miért kellett...

ha én újra

ha én újra gyerek lehetnék. akkor lenne piros cipőfűzöm, terhes éjszakáktól izzadó homlokom, szemembe tapadó vékonyszálú hajam. nem lenne még nyelvem, az összessel cirkuszt csinálhatnék, nem lehetnék rasszista, csak irigy. csak féltékeny. anyámra. hogy másokat is karba vesz és megszeret. és várnám a napot, hogy az éjszakák többé ne terhesek legyenek és a nyelvem olyan legyen, mint az anyámé, apámé, a szomszédé, a barányé, a kutyáé, a felhőé az égen.

ha én újra kamasz lehetnék. utálhatnám az egész világot és természetes lenne, hogy a világ utálna engem és ebben a hálás gyűlöletben magammal zsörtölődhetnék, festett hajak mögött és függönyöket letépve, temetőkben sétálva. magányt keresve halottak társaságában. és sokkal inkább leköpném a betont és tojáshéj lennék a piskótában, csikorgó és kényelmetlen. és kifordítanám a zászlót, hogy a piros-fehér-zöld ne erőt, hűséget, reményt jelentsen, hanem valami egészen mást. mert az erő elynom, a hűség elbutít és a remény megfélemlít. én kiemelném és a szélbe beleereszteném a színeket, hadd forogjanak bele a porba, a passzátba és vigye őt az óceán és úgy váljon újra zászlóvá és lássa a zászló a saját szemével, hogy a létezése fontos és kedves és nem kell vernie és verekednie más nemzetekkel és népekkel és a legkevésbé saját fiaival.

ha én újra felnőtt lehetnék. akkor én járni kezdenék, a saját lábamon másznék fel az égigérő paszujon és megnézném, mi van a nap mögött, hogy a hold valóban olyan magányos-e és az emberek valóban a hold rokonai-e és ha tehetném, megfognám a csillagokat a tenyeremmel és leszórnám őket, hátha boldoggá teszek valakit odalent. hátha a zászló elkapja a csillagomat és felakasztja a házában, a hazámban, és gyönyörködik benne és elgondolja, hogy jobb zászló lesz és megszépül és nemcsak a messzeségből.