Őszben az óda

Ez most nem olyan klasszikus óda,
ahogy azt az ember képzeli,
mert nekem fogalmam sincs sem versformáról,
sem ütemről,
csak tetszik nekem ez a szó.
Óda.
És tetszik nekem az ősz.
Barna.
És tetszik nekem, hogy ez a két szó -
ősz és óda -
olyan szépen össze tud fonódni.
Mint egy kalács. Aztán megkelnek.
És ez szép a szemnek és szép a gondolatnak.

És, mert ma észrevettem,
hogy a dió hullik a fáról és gurul a kapuba,
ezért azt gondoltam, hogy pont egy ilyen napon,
amikor a hegyek mögött felhők és napsugarak tolják félre egymást az útból,
pont egy ilyen napon minden valamire való szerzőnek illik ódát írnia.
És én, ha nem is tudom, mi az óda, tudom azért, mi az illem.

És az ősz is azt akarta, hogy gondoljak rá, mert
ma féleszű diót találtam.
Meg épeszűt is, de az nem volt olyan érdekes.
Mégis mindkettőt lefényképeztem.
Szintén az illem kedvéért.

És azért is, mert az ember sosem tudja,
hogy holnap majd mi fog tetszeni.

 A féleszű vagy az épeszű.
A teljesen esztelen.
A szép vagy a ronda.

A kutya vagy a macska.
Talán a tej.
Talán a kartondoboza.




Megkelnek, mint az őszben az óda.