anas dulces avagy dél-amerikai édesannák

furcsa, hogy tényleg van ez, hogy dél-amerikai szappanoperak világában vagyok, hogy natalia-oreirok es paula-és-paulinák igazán léteznek es nők, akik házakban élnek és szőnyegeket porszivoznak, amihez semmi közük, csak az, hogy pénzt csinálnak vele, amit a paraguayi dzsungelbe hazaküldenek western unionnal, abban a hiszemben, hogy jól csinálták, hogy elmentek a forró dzsungelból a hatalmas városba. izzadva súrolnak tányérokat, mosolyognak, mert valahogy hozzátartoznak a házhoz, az urak etetik őket, mint a macskát, aki odacsapódik és, ha jól viselkedik kap kimenőt, csak ne túl sokáig. Karácsony másnapján már jöjjön dolgozni, mert a tisztaságot mindenki szereti, de hogy hogyan kell csinálni a tisztaságot azt senki nem tudja rajtuk kívül. ha valami van, ha eltűnik egy karkötő, egy cipő, egy nyaklánc, akkor senki sem mondja, hogy ők lopták el. mindenki viszont gondolja és titkon lesik az ujjaikait, hogy hova dugják, a zsebeiket, hogy mi van bennük, a ruhájukat, hogy hirtelen új-e. ezek édes annák, anas dulces, csak éppen most itt. ezen a nagy kontinensen, ahol úgy volt az arany arany, mint nálunk az alma a fán, hogy a kakaó és a szép, fiatal emberek voltak az istenek eledele addig, amíg hajókon jöttek a nagy vízen a mohó emberek és puskákkal egy ismeretlen értékrendet teremtettek. azaz: pusztítottak. és a nők még mindig súrolnak, pedig a nagyvárosban ugyanolyan forróság van, mint a dzsungelben és a nagyvárosban is ugyanúgy megerőszakolják a nőket, mint odahaza. csak az álmaikat váltották ki hosszú, rögös buszutakon, esős évszakokban és szárazokban, de a nagyváros nem álom, csak kábulat. az életük itt még időt és erőt sem hagy nekik arra, hogy egy pillanatra is felmérjék a saját helyzetüket. ezek a dél-amerikai édesannák.