Kinéz az ember és a tulipánok már elhervadtak. Fekszenek a fűben az elszáradt szirmok és gondolnék valamire, ha nem esne éppen az eső. Ez az eső, ni, ami itt kopog az ablakomon és az utolsó szirmokat is leverte.
Azt mondják, anyák napja. Én az anyámnak csak lehullott szirmot ajándékozhatok vagy égő papírt, netán füstöt vagy egy gondolatot. Egy szép gondolatot gondolok majd a tiszteletére. Mindig az álmaimra gondolok, ha anyámra gondolok. Arra a kettőre. Arra, amikor boszorkány volt, nagy sztk-keretes szemüveggel, úgy nézett engem csöndben, aztán hahotázva. Engem, ijedt gyereket. Hogy majd ő most jól megfőz, mondta, felkapott, se szaladni, se ordítani nem tudtam. A nővérem viszont néha, ha az álmom hosszú volt, próbált megmenteni. De két válla volt anyámnak, hát felkapta őt is és így cammogott velünk komótosan - és iszonyú erősen - a gőzölgő bogrács felé. Szar egy álom volt, mert másnap reggel anyám ott állt a konyhába és azt se tudta, hogy boszorkány volt. Aztán egyszer csak meghalt. Most már nem álmomban, hanem a valóságban.
Akkor rosszabb álmaim lettek. Vörös szörnyekkel, mert addig sosem aludtam egyedül egy kiépített padlásszobában, amin az ablak a fekete égre nézett. Vörös szörnyek és pirosszemü, nagyfogú nyulak, az ilyene ablakookon másznak be. Az is egy mesefilm miatt volt. A nyúl, hogy vörös volt a szeme és én féltem tőle. És mindig újra és újra néztem a mesefilmet, hogy tudjam félek-e még vagy talán már túlvagyok rajta. Aztán mindig jobban féltem. Sosem féltem kevésbé. Egyszer abbahagytam és nem néztem többé a mesefilmet, mert megokosodtam.
Nekem anyám adott, aztán elvett. Először odaadta magát, aztán elfáradt és újra elvette magát. És most akkor itt ülök és mindenki mondja, anyák napja. És én meg a másik álmomra gondolok, amelyiket már egy ágyban pincében álmodtam. Felnőtt vagyok, egy zsúfolt kávézóban ülök. Nem is. A teraszon ülök, a kávézó teraszán. Öregvágású pincérek szolgálnak fel. Kávét, de nagyon kapkodnak, sok a vendég, a korlátnál áll a következő tömeg és lesi, hogy mikor végeznek már a vendégek. Nekem várnom kell, pedig egyedül vagyok egy asztalnál, ahol ketten is elférnének. Engem néznek a pincérek, a vendégek. Viszont várnom kell, mert anyámmal van találkám. Tényleg. Olyan igazán találkozni fogok vele, hogy érezm az ujjaimban, érzem az ereimben, a bőröm alatt. Olyan izgatott vagyok, de késik. És késik és én felállok, hogy megnézzem, nem jön-e a hátam mögött csak nem látom, erre kitol az embertömeg a terasz egyik oldalán és látom, anyám jön be a másik oldalon. Aztán felkeltem és lihegtem. Akkor először csíptem meg magam egy álom után. És fájt, sajnos fájt és ezt az érzést éreztem az ujjaimban, az ereimben, a bőröm alatt és annyira dühös voltam, mert még sosem beszéltem anyámmal álmomban, mióta elvette magát tőlem és most is lecsúsztam róla. Ezért vagyok mindig bajban anyák napjával. Hogy hát nekem egyszerű, mert nekem nincs, ezért nem is kell semmit csinálnom. Kicsit talán gondolni rá, hogy volt egyszer és ezért vagyok én is. Reggelit nem csinálok neki, képeslapot nem küldök, virágcsokrot nem szedek. Majd legfeljebb megeszi egy gondolatomat, megkapja a füstömet és elfújja a virágszirmaimat. Boldog anyák napját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése