Peronon

Ne keseregj már. Állok a peronon és úgy érzem, az a könnycsepp, ami most indulóban van valahogy össze van kötve azzal a piros-szürke-fekete szupervonattal, amelyik Bécsbe megy és viszi magával a lelkemet. Viszi, a távolba, ami nem is olyan távoli, mert Európa kicsi, mint egy ujjbegy és ezért nincsenek távolságok, csak a szívben.

Szóval, állok itt, pattanásaim lilulnak a hidegben, a nap a hátamat éri és mégsem melegít. Mégiscsak rohadt hideg van itt a peronon. És akkor ott ül megint valaki a vonaton, akit szeretek és minden így feljön bennem. Kicsit, mint a hányás, mint a vulkán, mint egy rohadt dinnye, ha meglékelik a piacon. És sziszeg bennem a múlt, a nővérem, akit így kísértem mindig a vonatra és akkor még szörnyűbb volt minden, mert gyerek voltam és nem én mondhattam meg, hogy mit tegyek. Nem én voltam, aki megmondta, hogy ma akkor sírhatok és ülhetek az ágyon és tehetem a semmit. Mert akkor a mostohám volt ott felettem, Damoklész kardja és azt hiszed, azt valahogy el lehetett radírozni onnan...

Hát, nem lehetett és csak apámnak állt hatalmában és akkor egy nap, sok-sok év hiszti és könyörgés, veszekedés és ajtócsapkodás után végre eltűnt a mostohám és vitte a pálmámat, a nagyot, amelyik a szobám sarkában állt és nagyon szerettem és sörrel törölgettem a leveleit, hogy fényesek legyenek. Nem is, de azt a futónövényt, amit törölgettem, azt is elvitte.

Álltunk mi ketten ott a nővéremmel a peronon. A hangosba bemondta az a kedves női hang - kontyba a haja, gőzölgő tea előtte és kardigán télen, nyáron virágos, lenge ruha, ilyennek képzeltem - hogy megy a Liszt-expressz és viszi magával a boldogságomat. Pá-pá. Ezt nem mondtuk mi soha. Az utolsó pillanatig kapaszkodtam a nővérembe. Tartottam, ne szaladjon el előlem. Fogtam a sálját, beleszagoltam a nyakába és ő hagyta és nem tudom, hogy mit gondolt. Aztán elment, csak én maradtam mozdulatlan, azokkal a könnycseppekkel. De azok nem nehezek voltak, mint a mostani, hanem gyorsak. Folytak végig rajtam, mint egy niagara és akkor aztán a világ mondhatott nekem akármit én órákra eltűntem emögött a niagara mögött.

Néha sütött ott is a nap, de akkor azt éreztem, ez igazságtalan, a nap ne süssön, ha nekem bánatom van. És akkor otthon leengedtem a redőnyt és a lelkemnek barát sötétet teremtettem. És ültem és néztem a recéket, amiken a nap besüt és nem tudtam mitévő legyek és, hogy eljön-e valaha az a nap, amikor nem kell a mostohámat néznem. Nem kell néznem, ahogy dühtől vörösödik a nyaka és remeg az ajka és vérben forog a szeme. És nem kell néznem, hogy görnyed az ebéd fölé, mint a keselyű, hogy tolja a szájába az ételt anélkül, hogy élvezné, hogy felnézne, hogy elégedetten elmosolyodna. Nagyon furcsa nő volt és most úgy gondolok rá, mint egy álomra. Nem őt hibáztatom. Senkit nem hibáztatok. Csak ne lett volna olyan sokáig, azt kívánom.

És itt vagyok. A peronon állok. A nővérem után futottam mindig, amikor elindult a vonat. Odáig, ahol már csak sínek voltak és integettem, a kezem a magasban, képes vagyok rá, mágnes a karom, megáll a vonat és a nővérem azt mondja, én itt maradok veled és minden jó lesz. Soha nem sikerült, a vonat elment és aztán jött a niagara az arcomra. Most elindulok higgadtan. Mozgólépcső, Tirol, én választottam, hogy elmegyek és mégis ittállok megint a peronon és integetek és a könnycsepp, az kettő van, mintha az orromból sokkal több is jönne, mint a szememből és borzsasztó lassan jön ki a szememből, mintha nagyon gyűjtene valamit. Bánatot, szerelmet, elmúlást, szégyent, tehetetlenséget - hogy tudja a lélek egy könnycseppbe sűríteni ezt az egészet?

Fotó: KA