A Sanyinak több hege is van

Sanyinak volt egy heg a fején. Azért mondom, mert az nem akármilyen heg volt, hanem nájki-alakú, mint a márka. Mint a focicpő, mint a dzsászt dú it-feliratú póló, olyan volt neki a fején. Épp a tarkója fölött. Valami kavicsdobáláskor kapta. Nem nagyon emlékezett rá, de menő volt, ott volt, mindenki, az összes focis haverja, irigyelte érte.

Így ült, ilyen irigylésreméltón a Sanyi a buszon. Illetve állt, mert hat óra harminc volt és szorgos családapák, akiknek mégsem futotta kocsira, és csinos szinglicsajok, akiknek még nem futotta gazdag pasira, is azzal a busszal mentek, amelyikkel ő. A fején a nájki-heg. Vagy tenyérnyi nagyságú, éppen úgy görbült a vége és fehér volt, a fekete hajában. Az excsaja azt mondta neki, ő nem szereti azt a heget. Ha rövid a haja, úgy néz ki, mint egy szkinhed. Úgyhogy Sanyi megnövesztette és mégis elhagyta a csaj.

A haja megmaradt hosszúnak és az éjszakák is. És, hogyha kijött a pénztár mögül, ahol már három hete dolgozott, akkor elment a kocsmába, mert az megkúrtította az éjszakákat és aludni is jobban tudott.

Volt egy csinoska a buszon, kapaszkodott fent a lógó bőrszíjba és nagyon kék volt a szeme. Jól bele lehetett feledkezni az ilyen színbe és ő bele is feledkezett. Aztán észrevette a csaj és úgy nézett rá, hogy attól menten felállt neki. Pedig nem szépen nézett, hanem megsemmisítően, de nagyon őszintén, és akkor gyorsan leszállt a Sanyi, pedig lett volna még két megálló, amit tehetett volna.

Lentről nézett bele a buszba. A csajnak csak a válla látszott és a szőke haja, ahogy az ablakhuzat csapkodja a feje körül, amiben a két szép, őszinte, megsemmisítő szem volt.

Sanyi arra gondolt, hogy nagyon kanos és ezt az érzést nem szerette egyáltalán, mert buzisnak tartotta és férfiatlannak. Be nem vallotta volna senkinek, hogy úgy igazán jól jönne már neki egy ilyen kis szőke. Csak egy éjszakára, már únta a kocsmát. Oda is csak a haverok jártak. Borostásak voltak, rondák, büdösek és hangosak. Inni lehetett velük, meg a focit nézni. A paraszt Dávidka meg arra volt jó, hogy vihogjanak az emberek rajta. Azt azért nem szerette, de nem tudta senki, hogy miért is lesz ő mindig olyan dühös, ha kiröhögik a szánalmas, béna fogyatékost, akinek folyt a nyála és dadogott. Mit magyarázza nekik? Csak fogják be és jöhet a következő kör.

A szegélyen járt, a köveken, néha már foghíjasak is voltak ezek az ápolatlan pesti utcák, az volt a kihívás. Ma nem voltak csúszósok. Épp egy olyan este volt, amikor már felszáradt az eső, de még nem száradt ki egészen az utca. Olyankor jól tapad a cipő és különben is futócipő volt rajta. Nike, mi más.

A kocsmában már állt a füst. Hát, ti mikor végeztek, baszod, hogy már ennyi Sopronit megittatok? - így köszönt a Sanyi, mert bár finomlelkű volt, tudta azt is, a kocsmába nem viszi be ezt a lelkét. Ott csak inni kell, nem beszélgetni. Hatan voltak, az Izike készítette a korsót a pultra, Dávidka meg kalapált valamit a sarokban. Csak a rohadt kalapálást lehetett hallani, mire az Izi megelégelte és kivette a kezéből a kalapácsot. Ne csináld - szólt rá a Sanyi - pedig neki is elege volt a hangos kopogásból. Érezte, hogy a fejébe száll a vér, szép vörös lesz az egész arca, hátul meg a nájki-heg ég, de nyugodt volt, lassan mondta és az Izike visszaadta. Valami kartont tegyél alá, hadd üsse azt, a hülyéje! - mondta az egyik fogatlan úr és igaza volt, az Izike alárakta és mindenki boldog volt. Csak a Sanyi annyira nem. Már a harmadik sörét itta és már végigmentek a hét összes focimérkőzésén, hogy a Mencseszter és a Fradi, és igazán nincs akkorra különbség, csak a pénz babám, és kaccsintottak az Izire, pedig nem volt szép nő és a trikó alól kilógott a hónaljszőre, de még akkor is érezte azt a heget a haja alatt és most nagyon fájt és égett. Akkor azt mondta, hogy ő most egy felest kér, szilvát, Izike - ide elém, egy körre mind meghívom, de még a Dávidkát is. Pedig nem volt sem péntek, sem ünnepnap. A Dávidka persze kiköpte, mert csak a sört szerette, de azt is cumiból, mert a pohárból kilötyögött neki. Egészségedre, Sanyi és koccintottak és ment a szesz a büdös torkokba és a Sanyi hege csak jobban égett.

A Szilva máskor mindig segít, mert a szilvához jóemlékek fűzik. A nagyapa, a kert, a dombok, meg a nyár. Hogy szedte a fáról, mezítláb járt a szilvában, ami lehullott és jött fel a lábujjai között, úgy nézett ki, mint a libafos, de édes volt a szaga, meg érdes, kemény a magja. Nagyon csiklandozott. De a nagyapa minden szedett vödörre ígérte, hogy az egy fagyi és ő vagy hattal szedett és tényleg úgy volt, ahogy a nagyapa mondta. Hat fagyit kapott, hat különböző napon, mindennap, csak szombaton, vasárnap és hétfőn nem, mert akkor nem volt nyitva a bolt. Akkor málnahabot csinált a nagymama, az se volt rossz.

Így itta a szilvát most, hogy benne volt neki az összes nyár, az összes szép nyár. Hogy rohadna meg. Benne volt a Niki is. A húga, hát fogyatékos volt, attól kapta valamikor a Nike-jelet, tudta. Jól elpáholta érte a Nikit, mert megvágta a kaviccsal, aztán az apja páholta el a Sanyit. Aztán mégis szerette a Nikit. Olyan volt, mint a Dávidka, csak lányban és kicsiben. Mert a Niki nem szeretett enni, csak a lekvárt, abból meg sosem volt elég, mert azt a Sanyi is szerette.

Dávidka, hát ne prüszkölj - röhögött fel az Izike és kivette a kezéből a cumissört. Püfföld tovább a dobozt és Dávidka csak nézte őt, mire az Izi lefogta a szemét. A Dávidkának se jó a nézése, süt belőle a hülyeség. Ezt mondja az Izike most is. A Sanyi feláll. Te Izi, én ezt most elviszem és a pult mögé nyúl és a pálinkát beleteszi a nadrágzsebébe. Kimegy az ajtón és nem akarja hallani a Dávidkát meg a Nikit sem.

Ott van, megfogja, kidomborodik a heg, fáj neki. A Nikivel hülyéskedett. Kergette. Pedig nem volt a Niki gyors sosem, de akkor az egyszer. Kiesett a tólószékből, valami vaskerítés darabja feküdt szanaszéjjel az udvaron és beleverte a fejét. Még röhögött egy pillanatig, aztán bőgni kezdett és mire a Sanyi szólt az apjának a Nikinek csak a nyála folyt és mozdulatlan volt. Nem akarta nézni a Sanyi, hogy a Niki meghalt, az apja nem szólt egy szót se. Rázta a nyálas-véres vállát a Nikinek, beleültette a tólószékbe, de abból se szállt bele az élet, csak egy pillanatra nézett úgy ki. Arra nagyon jól emlékszik a Sanyi, mert akkor azt hitte a Niki csak tetteti, pedig tettetni sem tudott soha, és megkönnyebbült. Aztán megint megijedt, mert még holtabbnak tűnt, mint előtte, ahogy a feje rácsuklott a mellkasára. A nyál még mindig folyt belőle, mintha annak külön élete lett volna.

Mit keseregjen most már? Csak az a heg ne fájna, csak ne égne, segítene már a pálinka, az mindig enyhíti, attól jó lesz. És állt a járdaszegélyen, nagy volt a fájdalma a hegében és előrehajtotta a fejét és vissza és akkor jött a busz a kanyarból és a szőke csaj ült rajta és a Sanyi becsukta a szemét és kezében az üveggel integetett, hogy majd meglátja, hogy megfogja dugni.
Pedig nem is ugyanaz a csaj volt, csak egy szőke csaj, nem is biztos, hogy kék volt a szeme, csak a Sanyinak már mindegy volt, mert a pálinka most már elfoglalta a testét, meg az agyát és csak a Nikire tudott gondolni, a nyálára és arra, hogy most megkettyintené a szőke csajt.

Nagyon perverz vagy, te állat, mondta aztán hangosan a buszsöfőrnek, aki becsukta előtte azt ajtót. Az éjszaka sötét volt a fején a heget tapogatta és leült egy fa alá, volt neki lombja is, gondolta, hogy szilva, pedig Pesten nincs is szilvafa közterületen. Aztán csak nézte és nézte a cikázó kocsikat, hogyan tolják maguk előtt a fehér fényt és hogyan húzzák maguk után a pirosat. És akkor egyszer csak abbamaradt az égés és a Sanyi becsukta a szemét és egy kicsit gondolt a halálra, hogy az neki mikor jön és milyen lesz, mert igazából már az agyára ment az a fájó nájki-jel a fekete haja alatt. És azt remélte az övének majd szilva szaga lesz és kék színe.