A szemüvegem maszatos, és minden más is, amit most a szűrőmön keresztül látok. Nem írtam semmit hónapok óta. Mármint semmi érdemlegeset, csak fájdalommentes-tényszerűt vagy pihekönnyűt. Sehol semmi szubjektív. Sehol semmi súlyos.
Egyszerre ülök anyósom pompásan terített asztalánál, apáméknál a gyerekzsivalyban, az émelyítően barokkos, istenszagú nagytemplomban, a szegény cigány asszonyaim két szem krumplit hírből ha ismerő, sparhelten rotyogó levesénél, amiből akkor is megkínálnak, ha alig van, és ülök anyám mellett most is, mint négy éve, ugyanitt.
Először lányként, most feleségként költöztem be ebbe a lakásba.
Itt történt például, pontosan itt, ebben a szobában, még az ágy is pont itt állt, hogy bejött hozzám anyám egyik este, én épp olvastam vagy írtam, mert akkor még olvastam és írtam és nem lett belőlem az a nő, akit akkor még utáltam és most próbálom megszeretni, bár lehetetlen megszeretnem, hogy nem ír már, csak életvitelszerűen, és hülyeségeket, szóval itt ültem, és értelmesebb dolgokkal foglalkoztam valószínűleg, mint mostanában esténként, de most is itt ülök, pizsamában, és emlékszem anyámra, aki 4 évvel ezelőtt mellém ült és bocsánatot kért a maga módján. Persze az is lehet, hogy teljesen mást mondott. Csak az maradt meg tisztán, hogy mesél valamit, azután fogjuk egymás kezét és sírunk, és én nem értem, hogy miért kellett 22 évet várnom ezekre a mondatokra.
Mint mikor a filmben már nem hallod a szöveget, mert elnyomja a katarzis zenéje, egyre távolodó alakokat látsz csak, az egyik fekszik, a másik az ágy szélén ül, mígnem az egész kép, veled, meg az ággyal, meg anyáddal együtt hangyányivá törpül, és hirtelen minden probléma feloldódik a madártávlatban.
Így nőttem fel én is azóta, valamelyest, eltávolodva ettől a szobától. Van férjem, munkám, meg ilyen dolgok, de igazából soha nem tudtam megbocsátani és igazából soha nem tudtam megszabadulni a lelkiismeret-furdalástól sem, amit a haragom miatt érzek. És most újra premier planban ülök itt. És el kell számolnom magammal.
Hova lettem? Miféle kábult robot került a helyemre ezalatt a négy-öt év alatt?
Miért van az, hogy ha valamit nagyon akarok, akkor arra képtelen vagyok, viszont a kisujjamból kirázom az államvizsgát, meg bármilyen más szöveget vagy szövegelést, mert egyáltalán nem érdekel? Hát, ez sem egy spanyol viasz, tudom.
Mivel kell még megküzdenem, hogy végre all in írni merjek? Hömpölygő, belőlem fakadó, áradó, magától értetődő módon. Mint amilyen volt régen. Mint amilyen a levegő.
Talán ez, a merés, hogy úgy gondolok rá, mint egy félelmetes szakadékra, amit át kell ugrani, ez nem tesz eléggé merésszé. Vagy hogy nem találtam még meg azt a hangot, amiben ne érezném magam rosszul utólag, mert túlságosan személyeset vagy túl kevéssé személyeset ütöttem meg.
Régebben játszani is szerettem, ez volt a lényeg. Most meg tényszerű és egyszerű vagyok mint egy faék. Tény, hogy létezem és az agyi funkcióim egy kanáriéval egyenlők - mert zenélni még azért szeretek. Régebben jól ment a sűrítés, a tömör és szimbolikus önkifejezés, most pedig szöveggyártó kisiparosként azt nézem csak, hogy tudnék még több fölösleges szöveget eregetni a világhálóra, ami aztán senkiben nem kapaszkodik majd meg - persze, ki tudja - lehet, hogy van pár ember, aki néhány gondolatomat belekeveri a reggeli kávéjába, talán megdicsérnek egy-két fórumon,
na és?
és akkor mi van?
Történeteket akarok végre, amiben minden leképeződik, amiket fel lehet mutatni, hogy itt van, ez az én koszos szemüvegem, a rendetlen lelkemmel és a hatalmas perspektívát befogni képes, egyszerre rendszerezett és rendetlen álláspontommal együtt kitéve az asztalra, itt van, kézzel foghatóan itt van, mint anyám öt éve ugyanebben a szobában, és azt mondom, egyszerre nektek, magamnak és anyámnak is: na most nézzétek meg.
A kép forrása: graigue
Egyszerre ülök anyósom pompásan terített asztalánál, apáméknál a gyerekzsivalyban, az émelyítően barokkos, istenszagú nagytemplomban, a szegény cigány asszonyaim két szem krumplit hírből ha ismerő, sparhelten rotyogó levesénél, amiből akkor is megkínálnak, ha alig van, és ülök anyám mellett most is, mint négy éve, ugyanitt.
Először lányként, most feleségként költöztem be ebbe a lakásba.Itt történt például, pontosan itt, ebben a szobában, még az ágy is pont itt állt, hogy bejött hozzám anyám egyik este, én épp olvastam vagy írtam, mert akkor még olvastam és írtam és nem lett belőlem az a nő, akit akkor még utáltam és most próbálom megszeretni, bár lehetetlen megszeretnem, hogy nem ír már, csak életvitelszerűen, és hülyeségeket, szóval itt ültem, és értelmesebb dolgokkal foglalkoztam valószínűleg, mint mostanában esténként, de most is itt ülök, pizsamában, és emlékszem anyámra, aki 4 évvel ezelőtt mellém ült és bocsánatot kért a maga módján. Persze az is lehet, hogy teljesen mást mondott. Csak az maradt meg tisztán, hogy mesél valamit, azután fogjuk egymás kezét és sírunk, és én nem értem, hogy miért kellett 22 évet várnom ezekre a mondatokra.
Mint mikor a filmben már nem hallod a szöveget, mert elnyomja a katarzis zenéje, egyre távolodó alakokat látsz csak, az egyik fekszik, a másik az ágy szélén ül, mígnem az egész kép, veled, meg az ággyal, meg anyáddal együtt hangyányivá törpül, és hirtelen minden probléma feloldódik a madártávlatban.
Így nőttem fel én is azóta, valamelyest, eltávolodva ettől a szobától. Van férjem, munkám, meg ilyen dolgok, de igazából soha nem tudtam megbocsátani és igazából soha nem tudtam megszabadulni a lelkiismeret-furdalástól sem, amit a haragom miatt érzek. És most újra premier planban ülök itt. És el kell számolnom magammal.
Hova lettem? Miféle kábult robot került a helyemre ezalatt a négy-öt év alatt?
Miért van az, hogy ha valamit nagyon akarok, akkor arra képtelen vagyok, viszont a kisujjamból kirázom az államvizsgát, meg bármilyen más szöveget vagy szövegelést, mert egyáltalán nem érdekel? Hát, ez sem egy spanyol viasz, tudom.
Mivel kell még megküzdenem, hogy végre all in írni merjek? Hömpölygő, belőlem fakadó, áradó, magától értetődő módon. Mint amilyen volt régen. Mint amilyen a levegő.
Régebben játszani is szerettem, ez volt a lényeg. Most meg tényszerű és egyszerű vagyok mint egy faék. Tény, hogy létezem és az agyi funkcióim egy kanáriéval egyenlők - mert zenélni még azért szeretek. Régebben jól ment a sűrítés, a tömör és szimbolikus önkifejezés, most pedig szöveggyártó kisiparosként azt nézem csak, hogy tudnék még több fölösleges szöveget eregetni a világhálóra, ami aztán senkiben nem kapaszkodik majd meg - persze, ki tudja - lehet, hogy van pár ember, aki néhány gondolatomat belekeveri a reggeli kávéjába, talán megdicsérnek egy-két fórumon,
na és?
és akkor mi van?
Történeteket akarok végre, amiben minden leképeződik, amiket fel lehet mutatni, hogy itt van, ez az én koszos szemüvegem, a rendetlen lelkemmel és a hatalmas perspektívát befogni képes, egyszerre rendszerezett és rendetlen álláspontommal együtt kitéve az asztalra, itt van, kézzel foghatóan itt van, mint anyám öt éve ugyanebben a szobában, és azt mondom, egyszerre nektek, magamnak és anyámnak is: na most nézzétek meg.
A kép forrása: graigue
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése