Milyen is az, amikor az embernek, aki először a nagy síkságba szeretett belé, most olyan a hegy, mint egy régi ismerőse? Hogy felmegy rá, megpaskolja a hátát - hogy vagy, mit csinálsz? - és aztán síléceken lejön róla.
Áprilisban is hógolyót gyúr és májusban is és júniusban is. Mert ott a gleccser és ott a gondola és ottvannak a túristák és ennek örül Tirol és a gondolák visznek is fel mindenkit, akinek van pénze negyven eurót egy napijegyre kiperkálni. És én is ottülök az ilyen gondolában, nem velenceiben, hanem ilyen hegyesben és nincs benne semmi különös.
Emlékszem, amikor először ültem ilyenen, akkor a szívem felugrott a torkomba és kapaszkodtam a térdembe és alig-alig mertem kinézni az alattam elterülő gyönyörű szakadékra. Mint a repülőgépen.
Most már mindez olyan unalmas. Olyan mindennapi. Olyan, mintha mindig is gondolákkal jártam volna a hegyekben. Mintha síléccel a lábamon születtem volna, mintha a hó és a lavina mindig is összefüggő veszély lett volna. És most már nagyon nehéz. Mert ott van a szépség sznobizmusa a fejemben. Hogy milyen szépek is ezek a hegyek, a fák, a madarak, a kövek, a tavak. Gondtolanul ihat az ember az erdőn keresztül csobogó patakból. Azt hittem, hogy ez csak a mesében létezik és most ebben a mesében élek. És ez milyen furcsa. Mert egy kicsit más lettem. Egy kicsit hegyesebb és hiába van odahaza a legszebb naplemente a világon és a legszebb nyári vihar és a legselymesebb éjszakák, nincs miért becsapni magamat.
És akkor most ilyen lettem.
Mint egy gondola.
Hazám nincs, járok ide-oda.
Lebegek a föld felett.
Csak engem nem húznak vaskötelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése