ha én újra gyerek lehetnék. akkor lenne piros cipőfűzöm, terhes éjszakáktól izzadó homlokom, szemembe tapadó vékonyszálú hajam. nem lenne még nyelvem, az összessel cirkuszt csinálhatnék, nem lehetnék rasszista, csak irigy. csak féltékeny. anyámra. hogy másokat is karba vesz és megszeret. és várnám a napot, hogy az éjszakák többé ne terhesek legyenek és a nyelvem olyan legyen, mint az anyámé, apámé, a szomszédé, a barányé, a kutyáé, a felhőé az égen.
ha én újra kamasz lehetnék. utálhatnám az egész világot és természetes lenne, hogy a világ utálna engem és ebben a hálás gyűlöletben magammal zsörtölődhetnék, festett hajak mögött és függönyöket letépve, temetőkben sétálva. magányt keresve halottak társaságában. és sokkal inkább leköpném a betont és tojáshéj lennék a piskótában, csikorgó és kényelmetlen. és kifordítanám a zászlót, hogy a piros-fehér-zöld ne erőt, hűséget, reményt jelentsen, hanem valami egészen mást. mert az erő elynom, a hűség elbutít és a remény megfélemlít. én kiemelném és a szélbe beleereszteném a színeket, hadd forogjanak bele a porba, a passzátba és vigye őt az óceán és úgy váljon újra zászlóvá és lássa a zászló a saját szemével, hogy a létezése fontos és kedves és nem kell vernie és verekednie más nemzetekkel és népekkel és a legkevésbé saját fiaival.
ha én újra felnőtt lehetnék. akkor én járni kezdenék, a saját lábamon másznék fel az égigérő paszujon és megnézném, mi van a nap mögött, hogy a hold valóban olyan magányos-e és az emberek valóban a hold rokonai-e és ha tehetném, megfognám a csillagokat a tenyeremmel és leszórnám őket, hátha boldoggá teszek valakit odalent. hátha a zászló elkapja a csillagomat és felakasztja a házában, a hazámban, és gyönyörködik benne és elgondolja, hogy jobb zászló lesz és megszépül és nemcsak a messzeségből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése