Fingerfúd-sorsok második rész

A szakácssegéd

Nekem ez itt van - mutat a csuklójára. Tenyérrel felfelé végighúzza rajta a jobb mutatóujját. Itt van mind, mondja, a véremben van, nem kell nekem recept, ránézek, milyen húsból van és utána megtudom főzni, mintha már csináltam volna előtte. Úgy mondja, hogy én is szinte érzem, hogy ott folyik a bőre alatt, az ereiben, kéken, szépen. Sertéssült és Dobos-torta, knédli és paprikás. Ilyen egyszerű, a főzés művészet, mondom. Így van, nagy művészet - mellettem a nő szőke, göndör és nagyon nyugodt. Csak a Bayern Münchennél és Orbánnál lesz lelkes, akkor egy oktávot felugrik a hangja. Hallani lehet, hogy ezt neki most mondania kell, ez nem ragadhat bent, mert akkor felgyümlelik és udvariatlan lesz. 

Biztosan mindig udvarias. Hajós vagyok, mondja büszkén egy kicsit később és először nem is tudom, mit képzeljek erről. Olyan pöfögős, öreg tengeri medve jut eszembe és hát, az utastársam egy törékeny, csinos nőszemély, semmi köze tengeri medvékhez. Akár német is lehetne - olyan, mint egy porcelánbaba, nagyon nagy kék, kerek glóbusz-szemekkel. Az egyik szemén hosszabbak a pillák, mint a másikon, de ezt csak én veszem észre, mert egymás mellett ülünk a vonaton és az arcaink csak tíz centire vannak egymástól. Ahogy így beszélgetünk egyszer csak már Győrben vagyunk. Milyen gyorsan múlik az idő, ha van miről beszélni, mindannyian ezt érezzük.

A könyv is, amit hoztam magammal az unalom elűzésére, feleslegesnek tűnik. Csak támogatja a kézfejemet, az ujjak játszanak a lapokkal és nézem a szemeket, nemcsak azokat, amelyikek engem is néznek. Ha csak úgy találkoznánk, aminek mondjuk egyáltalán nincs esélye, mivel mindannyiunkat más érdekel, akkor nem beszélnénk egymással. De így összezárva, 120-szal a síneken valahogy mások leszünk. A szakácssegéd, aki a Zugspitze lábánál valami kis faluban főz turistáknak, teknót hallgat és sokat beszél. Buli, pia, elfeküdtem részegen a padlón és mutatja is ugyanazzal a kezével, amivel az előbb az ereire mutatott. A fülei különösen nagyok, elállóak. Lóg a fülcimpája, mintha valaki vicces kedvében odaragasztott volna az oda nem illő bőrdarabkákat. El tudom képzelni róla, hogy amit mond, az nem hazugság és, hogy dolgos ember, mert csak a munkájáról beszél. Azért van kint Bajorországban, hogy kifizesse az anyja hitelét odahaza. Így gyorsabb, mondja és vállat von. A nadrág a fekete bakancsba tűrve, a szkinhedes-náci osztálytársam jut erről az eszembe, de azért csak töröknek ne nézzenek, mondja. Én magyar vagyok, kisöreg - reggel hatkor munkába menet ne mondjanak nekem ilyen hülyeséget a buszon. Látszik rajta, hogy megerőlteti magát, hogy ne simpföljen, mert mi ottvagyunk és a mellettem ülő nő olyan csinosan néz ki. A simpfölő szavak nem állnának jól a fülében, hát a szakácssegéd nem is mondja őket. Pedig simán elmenne töröknek is. Azt sem tudnám megmondani hány éves - időtálló alak, elhízott, karikásszemű, farmer, póló. Nem tudom, hogy húsz-e vagy negyven.

A nagyanyám is már cukrászbajnok volt, mondja, világversenyekre járt. Moszkva, Japán, New York. Érted? Én tudom, hogy kell főzni, hogy mi kell bele, én így születtem, tudom, hogy mi kell legyen benne a kajában. Nekem az asszony ne főzzön, nem kell a gőzölgő lecsó éjfélkor, ha hazajövök a melóból. Főzzünk együtt - ha mondja a barátnőm én azt mondom okés és megfogom, kiviszem, távkapcs a kezébe meg egy forró tea. Érted? Engem ne szolgáljon ki senki, nem kell az nekem. Anyám se. Az is folyton csak főzne, de mondom neki, nem kell, hagyja már azt a húst, meg különben is, azt a kést dobja el. Annál a fakanál is élesebb.

Felnevetünk. A német-magyar hajós porcelánbaba és én. A jó kés kincset ér, gondolom, mintha én is szakács lennék és a nővérem méregdrága japán konyhakése ugrik be, amit nem lehet mosogatógépbe tenni, sem mosogatószerrel mosni és mágnescsíkra kell akasztani, hogy ne érje más kés. Ilyen a szakácssegéd anyjának biztosan nincsen...

A hajós

Erikának hívják a porcelánbabát, aki hajós. Nagyapám is az volt. Fecske a szájába, micisapka a tarkón, terpeszben áll a kormány mögött, néha köp, kiszedi a dohánydarabkákat, belehugyozik a Dunába. Tréningeket tartunk, mondja a nő, bal kezén irdatlan nagy gyűrű. Nem bírom leszedni a szememt róla. Négy csillogó sorból áll és közepén egy mogyorónyi, fehér gyöngy van. Ezzel jól be lehetne húzni valakinek, talán a foga is kiesne. Igazi gyöngy? - nem vagyok szakértő és hadonászik is vele, nem tudom rendesen megfigyelni. Tudni kell, kit veszünk fel, hat hetes a próbaidő, akkor jön a rendes Vertrag. A lényeg, hogy egy tím legyünk és nem sok kicsi klikk. Naná, az nagyon fontos, mondom, mintha szakértő lennék, de már alig hallgatom, hogy mit beszél. Annyira németesen néz ki. Az ájfónja német a kihajthatós, kétszínű motorolája magyar. Nyomkodja néha az ájfónt, aztán nagyon örül, hogy a Dortmund 4:1-re veszített valamelyik csapat ellen. De nagyon, az öröme egy sőrhasas férfié, aki focisállal a nyakában és kilógó, vörös seggcsíkkal üvöltözik a lelátóról. Mert én bájernos vagyok, mondja és ez a közös nevező a sörhasas hapsikkal.

Lacika, a szakács, elővesz a táskából valamit. Egy pár kesztyű, rajta a Bayern München piros-kék emblémája. Ez igen, széles mosolyra húzza a nő a száját, talán még csettint is a nyelvével. De a legjobb, mondja Lacika, hogy nézzd, érintőképernyős ujjai vannak. Praktikus, mondja a nő lelkesen. 

Én becsukom a szemem és nagyapámra gondolok. Hajókra, akkor és most, világokra, sínekre és emberekre, akik síneken utaznak vonatokon és hogy biztosan nemcsak ennek az Erikának és Lacikának akadna Bayern Münchenje egy nyolcórás összezárt úton, hanem magyarmagyarnak és cigánymagyarnak, töröknek és németnek, szerbnek és horvátnak, politikusnak és anarchistának. 

Keleti pályaudvar - végállomás következik.