Mintabüszke

Jóska a citeráját pengeti. És énekel: akkor széép a zerdőőő mikó ződ. Mikor aa vadgalaamb benee kőőt. Olyanaa vadgalaamb mintabüszke lyáány. Síírva jáár a legééények útán. A subája igen melegíti már, mégiscsak március kezd lenni. De annyi baj legyen, a pénzecske szépen csordogál kalapjába, midőn az egyre nyúló napok egyikének sugara búcsúzásképpen éppen az ő feje búbját ejti útba és el is időzik ott kicsit, mintegy – bár jelenlétét titkolnia meglehetősen körülményes is volna – reflektorfénybe helyezve őt és produkcióját a főváros por- és villamoslepte csomópontjának kellős közepén. A villamos megáll, az emberek gyönyörködnek. Bajsza úgy kunkorodik, olyan büszkén, hogy csuda. Öltözéke is példaértékű, pont mint a mesében. Gyerekek állnak meg ámuldozva: nézd, anyu, ez olyan, mint a csillagszemű juhász!

Jóska rájuk mosolyog jóságosan, szeme valóban mint a csillagszemű juhászé. Balladai homály helyett népmesei idill időz, és mindenki szívére bizalomgerjesztő kackiás bajusz kerekedik, mint Jóska pompás ábrázatára.

Mígnem. Figyelmes lesz hősünk játékára két igencsak megtermett legény. Olyasfélék, akik miatt „nem a legjobb környék”-nek szokás nevezni bizonyos területeket. Most ez a kettő Jóska mellé oldalog, semmifajta feltűnést nem kerülve. Jóska mindezt nem tudja nem észrevenni, zavarát fülig érő bajszához kunkorított mosollyal igyekszik leplezni. A pengetést és éneklést egy pillanatra sem hagyja abba, hangja erőteljesen szól, semmi ki nem zökkenti.

Elvágtaam a zujjaam de nemfááj. Fügefaa leveleet raktaam ráá. Énekli rendületlen, lendületben.
Ésazthogy 'a citromfa levelestül, ágastul', ismered-é testvérem? kérdi a jövevény.
Citromfaa? Ilyen magyar népdal nincsen.
Há' dehogyis nincs. És már kezdi is: A citromfa levelesül...
Éértem én, de hát a citromfa nem őshonos Magyarországon, tehát ilyen magyar népdal nincsen. Mondja Jóska, miközben némileg erőltetett, ámde gyöngyöző kacajjal fojtatja a nótázást és a pengetést.
Mér, a fügefa őshonos? Kontráz az eszerint szintén kizökkenthetetlen jövevény.
És ő is rákezd. Szívből, mint a juhász, szeme csillog, akár a másiké. Kezében tulipán, pont, mint a mesékben. A fülbevalótól és virág a celofánjától éppenséggel eltekinthetnénk, de az összképen mit sem rontanak.

Jóska néhány ütemnyi szünet után újra rákezd, de már csak citerán. Megpróbálja lekísérni a kollégát.
Nem jó hangon kezded el, figyelj!
Dehogynem!
Rekedtes hangja betölti a teret:
A citromfa levelestül, ágastul,
Kisangyaloom, hogy váljunk el egymástuul?

Jóska nem tudja követni, csak mosolyog, aztán már csak kacag. Nem tudni, hogy zavarában, kínjában vagy örömében, csak folyik folyik belőle a kacagás, mint a másikból az ének, mígnem a nappalból hirtelen éjszaka lesz és a munkából hazaigyekvő morcos közönségből vidám tavaszi kompánia. Ölelések, találkozások, egy kisgyerek csokit bont, a nők virágot kapnak, percre megáll (vagy visszafordul) az idő, mint a tér fölött feszülő vezetékekben az áram, fejekben a szitkozódás.

Aztán egy szürkearcú néni lép közbe. Suttogást színlelve ordítja oda a juhásznak: ne is foglalkozzon ezzel aaa... nem tisztelik ezek a hagyományt.

A zene abbamarad, a jövevény közelebb lép az asszonyhoz. Hogyha fehér bőrű nő lenne, azt is mondhatnánk: barátságosan. De bármennyire is nőnap van, ezért a tulipán, meg a sok virág, meg a bimbózó tisztelet, mégsem lehet mindenki nő, így ő is megmarad kétméteres kopasz cigánynak, ehhez mozgása is idomul. A néni hátrál.
Elnézést hölgyem, ez az ember érti a humoromat. Mutat Jóskára. Maga érti? Nézi a nénit.
Hagyjon engem békén. Sápad el a néni.
Én kérem, hagyományőrző oláh cigány vagyok, mondja büszkén a juhásznak, mintegy lemondva a néniről. Itt leszel nyáron is, testvérem?
Nem tudom még, nem tudom, mondja a juhász és újra kacag, és újra penget, mintha mi se történt volna.
A jövevény pedig mélységes rekedt hangján, az ujjával csettingetve, tánclépésben megkerüli a dermedt nénit, és dalolva perdül fel a – kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak – villamosra.