Az első fiúja volt. Zoli. Szép, barna szemei voltak. A szempillái nagyon hosszúak. Nagyon tetszett neki a Zoli. Ültek a játszótér padján. A Zoli cigizett és ő meg rugdosta a kavicsokat a cipője orrával. És nézte a lábukat. Milyen nagy volt a Zolié. Mindig délután ültek ott, a Zoli a jobb oldalán, sütötte a nap oldalról és akkor lehetett a legjobban látni, milyen hosszú szempillái voltak. Ő vajon mit gondol rólam? Nekem is a szempilláimra gondol? Arra, hogy formás a seggem? Arra, hogy jó az alakom? Szép a bőröm, szép a hajam? Vajon mire? Mit vesz észre rajtam? Miért ül itt velem? Velem akar itt ülni? Mással? A Cilinek is tetszik a Zoli. Cili volt a legjobb barátnője. Nagy mellei voltak és fehér bőre. Úgy nézett ki, mint hófehérke. Nem lehetett tudni soha, hogy mit gondol. Vagy, hogy amit gondol, azt is mondja-e vagy egészen mást mond. A Zoli meg csak szívta a cigit. Mélyen vette a levegőt, hosszan kapaszkodott az égő csikkbe és ő meg arra gondolt, hogy ez olyan, mint egy útépítő most. A Zoli olyan, mint egy útépítő, de a szemei, mint Adyé, mint két mézbarna üveggolyó, a szempillák, mint azé a modellé a Lancome-reklámból, elegánsak, ívesek, a napsütés meg formát ad nekik, az a szempilla-festék. Mindig azokat nézte. A szempillákat. Mindenkinél. Mert azokat nem lehet észrevenni, csak, ha nagyon odanéz az ember. Akkor látszik, hogy igazából milyen hosszúak. Néha azt akarta, hagyja már abba a Zoli a cigizést, akkor lehetne csókolózni, de mintha nem is akart volna csókolózni vagy legalábbis, mintha mindegy lett volna neki.
A Zoli volt neki a Johnny Depp. És ő lesz majd a Vanessa Paradis. Azt képzelte bele, hogy rosszfiú és őmiatta majd jófiú lesz. De aztán az lett, hogy az egész iskola pusmogott a hátuk mögött. Hogy ezt a jó kislányt hogy elrontotta ez a rossz fiú!
A Zoli nem tanult jól, de jól röpizett. Izmos karjai voltak, gyorsan futott, magasra ugrott pontos volt. Mindenki reszketett a felütéseitől. Délutánonként sokszor várta a következő buszt, csakhogy röpizhessenek együtt. Sokan voltak olyankor, de ő mindig a Zolival volt egy csapatban. Ha mögé állt, olyan illata volt, mint a füstölőnek a Bahiában. Azt is szerette. Mert a Bahiához is jó emlékek fűzték.
Egyszer nagyon esett és befutott oda és nézte a sok távol-keleti anyagot, a cédéket, az ékszereket. Nem volt pénze, hogy vegyen bármit is, de szóba elegyedett az eladóval. Annak meg be nem állt a szája. Mondta a történeteit Indiáról, Brazilíáról, Kambodzsáról. Mintha mindenütt járt volna. Olyan más volt ez a fickó, mint mindenki, akit ismert. Aztán egy barátság-karkötőt kapott tőle. Azt is úgy félvállról. Mondta, hogy úgysem tudja eladni őket, hát vigye. Azóta nem is mert bemenni a Bahiába, csak a füstölőnek a szaga volt az orrában. És a Zoli is olyan füstölőszagú volt.
Nagyon mélyen vette a levegőt, amikor mellette állt. Olyan volt, mint a benzinkutaknál. El kell találni a pillanatot, amikor az ember érzi a benzinszagot. Ha rosszkor veszed a levegőt, akkor már nincs. Hát, a Zoli is ilyen volt. Füstölős-benzinkutas. Egész nap elbírta volna szagolgatni és nézni a szempilláit.
A Cili nem tudott röpizni. Ez megnyugtatta. Mert látta, hogy a Zolinak tetszik, ha valaki jó felütéseket csinál. És ő tudott olyanokat. És mindig nagyon izgult, hogy el ne rontsa. Mert a Zoli akkor káromkodott és olyankor összeszaladt egészen kicsire a vér az ereiben. Az nem volt jó. De erre nem gondolt, amikor a buszon ült.
Végülis egyszer abbahagyta a Zoli a cigizést és akkor nagyon mélyen belenézett a mézbarna üveggolyókba és semmi sem történt és nem értette, hogy a Zoli, hogy tud ennyire nem észrevenni dolgokat. Hozzásimult. Alulról, az álla alól, mint egy kiscica. Furcsa volt, de akkor a Zoli végre megcsókolta. Az első csókja. Itt a naplementében, tavasszal. Gépiesen mozgatta a nyelvét, ahogy a filmekben látta. Nem volt benne semmi természetes. De azért nem hagyta abba. Sok perc múlva, a nap már alig látszott, abbahagyták és ő nem akart ránézni a Zolira, mert azt gondolta, most tudja. Tudja, hogy még soha nem csókolózott. Hisz te pirulsz, mondta akkor a Zoli és ettől még jobban elvörösödött. Ez annyira aranyos és magához ölelte és akkor belefúrta az arcát a dzsekijébe és elbújt a füstölőszagban.
Aztán két hónapig csókolóztak néha. Már nem beszélgettek. A Zoli már nem mondta, hogy az apja, égő vödröt dobott utána gyerekkorában. Hogy a vödör műanyagja beleégett a hátába. Mutatta akkor régen, a piros padon. Többet nem is tudott a családjáról és a Zolit sem érdekelte az övé.
Az osztályfőnök egyszer behívta a tanáriba és kérdezősködött. Érezte, hogy igazából a Zoliról van szó. Hogy azt gondolják, minek van ez a kislány ezzel a cigánygyerekkel. De ő azért sem akart a Zolitól elválni. Hát elege volt a jókislányságból, a jótanulásból, a jóviselkedésből. Az egész világ szar volt. Mindenki szar volt. És utólag bevallva, a Zoli is szar volt. Csak ezt nem akarta látni. Mert a Zoli volt az első, mert mindenki a Zoli ellen volt, kivéve őt magát. És ők ketten a világ ellen, Bonny és Clide. Ez szép volt, de nem igaz. A Zoli megnémult, a nyelvét már csak a szájában érezte, többé nem hallotta. Aztán jött a húsvéti szünet. Ő nagyon sokáig tartotta a kezét a Zolinak, ott a fiúkolesz előtt, a szürke háttérben, a többi fiú vihogása közben. De a Zoli csak a többi srácot figyelte és a Ciliről beszélt, mert a Cili most Ausztriában volt sítáborban. Hogy mikor jön vissza? Ezt kérdezte a Zoli és ő egészen elfehéredett és többé nem akart levegőt venni, mert akkor a Zolinak izzadni kezdett a keze. Nem válaszolt, elment és sokat sírt otthon, a függönyök mögött, a kanapén és akkor azt mondta az apja, most meglátogatjuk a nagyanyádat és pakolni kellett, mert egy hétre mentek. És mikor bepakolt valahogy örült, hogy elmennek otthonról, hogy most jön ez az út, a hosszú szántóföldekkel és a végtelen naplementékkel és a kék, piros, lila felhőkkel és akkor otthon hagyhatja a Zolit és a Cilit és azt a sok csókot, amit váltottak és eldobhatja ezt az egész, ronda, műanyagszerelmet, amivel áltatta magát.
És esett az eső és békén hagyták, senki sem kérdezte, miért sír, mi a bánata és az nagyon jó volt, mert nézte az esőcseppeket és számolta őket a kocsi ablakán és valahogy ez megnyugtatta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése